Bogaras Vagyok: Szulavézi, 6. rész: Tengerre hangolva

Togean-szigetek (2019.08.03-04.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A Togean-szigeteknek úgy vágtunk neki, hogy mindenki, akitől kérdezősködtünk, azzal riogatott minket, hogy nem lesz szállásunk, és mivel arrafelé nem nagyon van internet és telefon, így próbálkozni sem tudtunk szállásfoglalással. Szóval elég nagy izgalommal szálltunk fel az Ampanából induló Tuna Express-re, amely 5 órán keresztül imbolygott velünk az Egyenlítő mentén fekvő Tomini-öbölben. A hajó dugig volt emberekkel és csomagokkal, az üléssorok közé összehajtható székeket tettek le, minden vízszintes felület – beleértve a tető is – maximálisan ki lett használva. Egy ampanai férfi ajánlására a Malenge-szigetén található Lestari Cottages-ba tartottunk, amelyhez togeáni utastársaink javaslatára a Pulau Papan nevű „sea gypsy” szigeten szálltunk le, mivel e kis sziget kikötője volt a legközelebb kiszemelt szállásunkhoz. A partraszállás eléggé érdekesre sikeredett. A hajónk egy másik hajó mellé kötött ki, úgyhogy előbb arra kellett átkapaszkodnunk, majd a fedélzeten ülő-fekvő embertömegen keresztülevickélnünk, hogy a hajó másik oldalán, az ablakokba kapaszkodva, egymást húzva-vonva végre elérhessük a szilárd talajt. Mindezt gyerekkel, hátizsákokkal. Szóval csak a szokásos indonéz fíling.

A kikötőben találtunk egy srácot, aki átvitt minket csónakkal a Lestari Cottage-ba, ahol szerencsénkre tudtak nekünk biztosítani egy bungalót 3 éjszakára. Mivel itt nincsenek boltok és kajáldák, így a szálláshelyen főztek ránk. A személyzet kedves, közvetlen fiatal srácokból áll, akik mindennap kimennek halászni, sütnek-főznek (istenien!), szabadidejükben „lábtengóznak” a szomszédos szigetről átevező sea gypsy-kkel, esténként pedig a vendégekkel együtt vacsoráznak, beszélgetnek, gitározgatnak, énekelgetnek, arakozgatnak (pálmaboroznak). Áram csak 17 és 23 óra között van, internet nincs, telefon nincs, és mivel esőerdő övezi, így csak vízi úton lehet megközelíteni a helyet. Mivel a Togean-szigetcsoport közepesen maláriafertőzött, és mi ebben az évben nem szedtünk maláriagyógyszert, így igyekeztünk mindent megtenni, hogy elkerüljük a szúnyogcsípéseket. Indonéziába mindig viszünk magunkkal szúnyoghálót, és a helyiek által is használt illóolajokat használjuk napnyugtától napkeltéig. Ezekben a napokban fokozottan odafigyeltünk a megelőzésre.

Az érkezésünket követő napon szállásunkról egy kis halászhajóval kivittek minket sznorkerezni az egyik korallzátonyra (Reef 5). Összeboltoltunk egy osztrák párral és egy francia sráccal, így megoszlottak a költségeink. Délelőtt mentünk volna, de túl erős volt az áramlat a korallzátonynál, így délutánra kellett csúsztatnunk a programot (előző nap olyan erős volt az áramlat, hogy szétszórta a sznorkerezőket, és alig tudták összegyűjteni őket a hajóval).

Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok. Ez volt a harmadik utunk az indonéz szigetvilágba, és egyéb utazásaink során is sokszor érintünk különböző tengereket, de én szinte mindig igyekszem tisztes távolságot tartani a víztől. Nincs víziszonyom, csak éppen nem keltette fel eddig az érdeklődésemet, meg különben is: vizes és sós :) A férjem és a fiam, bár nem értik a dolgot, eddig nem fektettek túl sok energiát a meggyőzésembe, inkább rám hagyták. Most viszont, fél perccel azután, hogy a korallzátony felett beereszkedtek a tengerbe, Tamás újra megjelent, és határozottan közölte velem: „Ez most nem kérdés. Jössz és kész! Ezt neked is látnod kell!” Nyöszörögve beereszkedtem a vízbe, de abban a pillanatban, amint lebuktam a felszín alá, kénytelen voltam belátni: itt, a Togean-szigeteken igencsak át fog értékelődni a tengerhez való viszonyom. Minden telis-tele volt változatos színű és formájú korallokkal, tengeri liliomokkal, rajokban úszkáló, csillogó halacskákkal. Ilyet eddig csak a filmekben láttam. (Nemsokára ezután eljutottunk Bunakenre is, ami még tovább mélyítette barátságomat a tengerrel. De erről majd később.)