Szulavézi, 9. rész: Az út neheze

Togean-szigetek – Gorontalo (2019.08.08-09.)

Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea

Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A tenger alatti világgal már egész jól megbarátkoztam, viszont arra ezután sem vágytam, hogy a tengeren töltsek egy napot. Ehhez még hozzájött, hogy reggelre Marcin is megjelentek az ágyipoloska csípések: a hátán, fenekén, nyakán kb. 50. A rajtam lévő 224 csípés közül eddigre már több elfertőződött, felhólyagosodott, begennyesedett és levedzeni kezdett, annak ellenére, hogy próbáltam tisztán tartani és Betadinnal kezelni a sebeket. 

Így indultunk Kadidiri-szigetéről Wakai-ba, ahol egy komphajóra szálltunk, ami 14 órán keresztül himbálózott velünk Gorontálóig. 2 órával a komp indulása előtt érkeztünk a kikötőbe, ahol legalább száz helyi emberrel és pár turistával együtt várakoztunk az Ampana-ból késve befutó hajónkra. 

A Business Class-ra próbáltunk jegyet venni, de hamar kiderült, hogy ez halva született ötlet, mert a hajó már érkezéskor nagyjából tele volt, a szabad helyeket pedig előre lefoglalták. A kikötőben egy gado-gado árustól azt a tippet kaptuk, hogy kérjünk matracokat, és menjünk fel a fedélzetre, mert az a legkényelmesebb hely a hajón.

Utunk során kiderült, hogy a Business Class lényegében egy fakkos megoldású, emeleteságyas tömegszállás volt, teljes nyomorral és hányásszaggal. Az első osztályú Business Class nagyjából abban különbözött a másodosztálytól, hogy ott a klíma is működött, ami tovább rontotta a helyzetet. 

A hajó alsó terében – a rakomány, a motorok és az állatok között – is több mint százan utaztak: mind indonézek, köztük sok kisgyerek. Itt volt a legrosszabb a helyzet, mivel a becsapódó éjszakai hullámok egyre kisebb helyre szorították az embereket. 

Tudom, így utólag könnyű mondani, de szerencsénk volt, hogy nem kaptunk jegyet a Business Class-ra. A fedélzeten egy kellemes "kerthelyiség" várt minket, néhány külföldi turistával, indonéz fiatalokkal, büfével, hangfalakkal.

Mi főként az indonéz srácokkal beszélgettünk, akikről kiderült, hogy Ampana-ból és a Togean-szigetekről járnak középiskolába, illetve egyetemre. Közben az európai turisták belehúztak a sörözgetésbe, ami – mint kiderült – nem volt túl jó ötlet egy hullámzó tengeren töltött éjszaka előtt. Volt ott hányás, sírás, pánik, meg minden. Buliterasznak induló „kerthelyiségünk” cserepes növényeit sorra szétverte a szél, és a hangulatnak nyilván az sem tett jót, hogy böszme kompunk hatalmasokat csattant-reccsent, ahogy dobálták a hullámok. 

Mivel tengeribeteg (és buszbeteg) vagyok, mellesleg alapvetően parázom nemcsak a repüléstől, hanem a hajózástól is, így elég rossz esélyekkel vágtam neki ennek a kihívásnak. Bár 4 óránként bedobtam egy Daedalont, ennek ellenére sem tudtam egyetlen percet sem aludni. Próbáltam lefeküdni a Tamás által zsákmányolt matracra, de amint letettem a fejem a hajópadlóra, egyből felfordult a gyomrom. Szóval egész éjjel csak ültem és bámultam a földön körülöttem fekvő embereket, és a korláton kívüli fekete semmit. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy néha-néha ránéztem mobilom GPS-ére. Vártam a pillanatot, amikor hajónk átszeli az Egyenlítőt.  

Az éjszaka közepén megjelent egy indonéz anyuka a kislányával, akikkel még a kikötőben ismerkedtünk meg. Megkérdezte, hogy a lánya lefeküdhet-e Marci mellé a matracra, mert a Business Classon képtelenség aludni. Mivel a kikötőben éppen az ágyipoloskákról beszélgettem a nővel, kiderült, hogy ugyanabban a cipőben járunk (azaz ők is tele vannak poloskacsípésekkel), ezért úgy gondoltam, talán nem ront a helyzeten, ha összevackolnak a gyerekek. Legalább melegítették egymást. 

Nem emlékszem, hogy valaha volt-e ilyen hosszú és keserves éjszakám. Mindeközben persze a fiúk az igazak álmát aludták: Marci az indonéz kislánnyal, Tamás pedig közvetlenül a fedélzet szélén, így még attól is parázhattam, hogy mikor csúszik ki a korlát alatt. 

De végre feljött a nap, ébredeztek az emberek, és úgy tűnt, a tenger is kihullámozta magát. Amikor Tamás reggel meglátogatta a kapitányt, és csodálkozva megkérdezte tőle, miért áll a víz a hajó harmadik emeletén lévő irányítófülkében, a kapitány viccesen csak ennyit válaszolt: „Ablakot mostunk. Belülről. Hullámokkal.”