Szulavézi, 10. rész: Barátunk, a cetcápa

Gorontalo (2019.08.10.)

Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea

Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A Togean-szigetekről – 14 órányi lélekvesztő hajóút után – reggel 6-kor érkeztünk meg Gorontalóba. A parthoz közeledve már volt térerőm, úgyhogy gyorsan kerestem egy szállást, ahová végre szárazföldön, tuk-tukkal döcögtünk el. 

Szulavézin itt éreztük először (ami különben egészen hétköznapi tapasztalat szokott lenni indonéziai utazásaink során), hogy „fehér emberként” látványosságnak számítunk. Úton-útfélen megállítottak minket szelfizni, egy kifőzdében az egész személyzet velünk fotózkodott, egy boltban pedig, miután köszönetet mondtak, hogy őket választottuk, kérték, hogy szelfivideóban mondjunk néhány szót a kiszolgálásról. 

Persze Gorontalót nem a jófej indonézek miatt vettük célba, hiszen akkor bárhová mehettünk volna :) Azért esett a választásunk erre a településre, mert abban reménykedtünk, hogy az itteni öbölben talán élőben is megismerkedhetünk a Föld legnagyobb cápafajával. 
Délről északra tartó utunk során minden utazót megkérdeztünk, hogy járt-e Gorontalóban, és ha igen, akkor látott-e cetcápát, de mivel csak nemleges válaszokat kaptunk, egyre fogyott a reményünk a nagy találkozásra. A szállásunkon megismerkedtünk egy angol párral, akik többször is tengerre szálltak a halászokkal, de egyszer sem találkoztak cetcápával. Azonban mielőtt tovább álltak volna, Tamás elkérte tőlük a helyi kontaktjuk, Agus elérhetőségét. Érkezésünk estéjén WatsAppon felvettük a kapcsolatot a férfival, aki másnap reggel 7-kor már ott állt tuk-tukjával a szállásunk előtt. Szemmel láthatóan nagyon izgatott volt, sürgetett minket, hogy azonnal induljunk, mert a halászok cetcápák érkezését jelezték. 
Útközben Agus elmondott néhány szabályt ezekről a csodálatos, planktonevő, békés óriásokról: többek között azt, hogy nem érhetünk hozzájuk, nehogy megzavarjuk őket, mert abból könnyen baleset lehet.   

A parton már türelmetlenül várt minket egy férfi, aki halászcsónakjával elvitt minket az öbölbe beúszó két hatalmas cápához. Az események annyira felpörögtek, hogy mire észbe kaptam, már le is merültem az egyik 9-10 méteres monstrum mellé. Ha a felszín fölött lettem volna, akkor sem jutottam volna szóhoz. Elképesztő látvány és még elképesztőbb érzés volt! Marci sajnos csak 1-2 percig volt lent, majd úgy döntött, ő inkább a csónakból szemléli tovább az eseményeket. Kicsit megijedt, ami az adott helyzetben teljesen természetes volt. Azt hiszem, én is csak azért voltam ilyen bátor, mert nem volt időm megijedni, aztán pedig annyira elvarázsolt a látvány, hogy minden másról megfeledkeztem. 

A csónakunk mellet úszkáló cápával nagyjából 10-15 percig lubickoltunk együtt. Bár próbáltuk magunkat távol tartani tőle, ám ez korántsem volt könnyű. Folyamatosan oda-odaúszott hozzánk, amikor pedig kifáradva megkapaszkodtam a csónak szárnyában, beúszott alám. Igyekeztem nem belegondolni abba, hogy egy másfél méteres száj húzódik közvetlen alattam. Ez egész jól sikerülhetett, mert hangosan felnevettem. Marci ekkor kétségbeesetten kikiabált a csónakból: „Mi történt, Anya?!”, mire én csak annyit tudtam mondani nevetve-kapaszkodva: „Marci, ez nagyon-nagyon csiklandoz!” 

Pöttyösbőrű barátunknak persze csak egy ideig voltunk érdekesek (amire a csónakosunk is rásegített pár marék rákmorzsalékkal), aztán hátat fordított nekünk, és eltűnt a fekete mélységben. 

Fontos megjegyezni, hogy itt, Gorontalóban cetcápavédelmi program működik (Whale Shark Conservation Area). Az öbölbe betérő cetcápákat naponta számlálják, méretüket rögzítik. Az állatokat (a WWF iránymutatási szerint) tilos megérinteni és tilos etetéssel benntartani az öbölben. Úgy tűnik, ezek a halászok ezt be is tartják, és csupán arra a pár percre próbálják „lekenyerezni” a cápát, amíg az éppen ott tartózkodó érdeklődők megnézhetik. 
Ezek persze csak a mi, saját tapasztalataink, miközben különböző fórumokon és YouTube-videókon látjuk azt is, hogy máshol (főleg, ahol jelentősebb a turizmus) korántsem vigyáznak ennyire ezekre a csodálatos lényekre.