Szulavézi, 5. rész: Mutatós vízesés, sült denevér és 224 csípés

Tentena és környéke (2019.08.01.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

Rantepaóból reggel 9-kor indultunk a kb. 400 km-re fekvő Tentenába egy kényelmes, dönthető üléses, lábtámaszos busszal. Kellett is a kényelem (meg a Daedalon), mert 13 és fél órás volt az utunk. Korábbi vezetőnk, Amos ajánlott nekünk szállást, a Victory Tentena-t, e-mailen felvettük a kapcsolatot a tulajjal, Nonival, aki egy nagyon kedves csaj. A szállás 3 km-re volt a buszállomástól, de a busznál több ojek (azaz motoros taxi) is várakozott, így nem kellett a sötétben bóklásznunk.

Másnap Nonitól béreltünk két robogót, amivel elmotoroztunk az esőerdei környezetben fekvő Salupa (Saluopa) vízeséshez. A 12 szintből álló impozáns zuhatag mentén kőlépcső vezet fel a kristálytiszta vizű kisebb-nagyobb teraszokhoz. Bár a víz jéghideg volt, Marci nyilván nem hagyhatta ki, hogy megmártózzon benne. 

Mivel hobbirovarászok vagyunk, így ez a nedves erdei környezet sok-sok izgalmas ízeltlábúval kedvezett nekünk. Karimás ikerszelvényesek és ezerlábúak tekeregtek a zöld mohával benőtt sziklákon, színpompás pillangók iszogattak az ásványi anyagokban gazdag csobogókból, hatalmas trópusi keresztespókok hálói terpeszkedtek az ágak között, varázslatos hernyócskák rágcsálták a fák leveleit... 

Tamás, a férjem annyira belefeledkezett újdonsült kis barátaink fotózásába, hogy az aznapra tervezett programunkat kénytelenek voltunk kissé megkurtítani, de azért még elgurultunk a Poso-tó (Danau Poso) partján fekvő Siuri Beach-hez (Pantai Siuri), mert Marcinak ígértünk egy langyosabb vizű fürdőzést is.  

Sötétedés után vittük vissza a motorokat Noninak, majd elmentünk vacsorázni egy kifőzdesorra, ahol életemben először (és valószínűleg utoljára) megkóstoltam a sült denevér húst. 

Sajnos nem hagyhatom ki, a 2019-es indonéz utunk legnagyobb szívását: Tentenában irtózatosan elkezdtem viszketni, mire Noni anyukája segítségével sikerült beazonosítanunk, hogy ágyi poloskák csipkedtek össze. Nem tudjuk, pontosan hol szedhettem össze (mivel Rantepaóban nagyon pöpec szálláson aludtunk, így inkább a buszra gyanakszunk), a lényeg, hogy 2 nap múlva összesen 224 csípést számoltam magamon, amelyek közül több feldagadt, felhólyagzott, ami pár éjszakámat pokollá változtatta. Először cink-oxidos krémmel, majd illóolajokkal kezeltem magam, és legalább egy hét kellett, amíg normalizálódott az állapotom (a csípésekről készült fotóktól megkíméllek titeket). Minden cuccunkat kimostuk/kimosattuk, és onnantól kezdve mindhárman illóolajokkal bekenve aludtunk, így valahogy sikerült megszabadulnunk az élősködőktől. Nem mondanám, hogy ez az élmény rajta volt a bakancslistámon, de mégiscsak egy fontos tapasztalattal gazdagodtam. Onnantól kezdve mindig megnézem az ágy matracát, ha idegen helyen alszom (Magyarországon is). 

Szulavézi, 4. rész: Temetés állatáldozattal

Tana Toraja, 3. nap (2019.07.30.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A Tana Torajában töltött harmadik napunkon egy tradicionális temetési szertartáson vettünk részt. Előző nap még hezitáltunk a dolgon, egyrészt viszolyogtunk attól, hogy végignézzük, ahogy leölik az áldozati bivalyokat, másrészt fenntartásaink voltak azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen eseményen nem gáz-e, ha idegenként részt veszünk (azzal együtt, hogy tudatában voltunk annak, hogy turisták is látogatják ezeket a szertartásokat). Így utólag azt gondolom, minden averziónk csupán a kulturális korlátoltságunkból adódott, és teljességgel alaptalan volt.

Reggel a vezetőnk, Amos elvitt minket a rentepaói állatvásárba. Ami már elsőre igencsak szembetűnő volt számunkra, hogy az állatok (baromfik, disznók, bivalyok) mind-mind nagyon tiszták és hihetetlenül szelídek voltak, simán be lehetett közéjük sétálni. A hatalmas bivalyokat gazdáik simogatták, kézből etették és szappanos vízzel csutakolták őket. Látszott, hogy az állatokat nagy becsben tartják, szépen gondoskodnak róluk, nem bántják, nem rángatják őket, így azok nem is félnek az emberektől. Ezek azok a bivalyok, amelyek majd többnyire a torajai temetési ceremóniák áldozati állatai lesznek. Áldozati funkciójuk mellett pedig természetesen ételként szolgálnak ezeken a többnapos, többszáz vendéget fogadó temetési ünnepségeken.

A temetési ceremónia fontos közösségi esemény Tana Torajában. A több napon keresztül tartó szertartás fontos része az állatáldozatok bemutatása. A jómódú családok 24 bivalyt áldoznak fel, mégpedig lehetőleg 24 különböző bivalyt (a különbözőséget adhatja a szőr vagy a szemek színe, a foltok száma, a szarvak állása stb.). Minél különlegesebb egy bivaly (pl. albínó vagy felemás szemszínű), annál drágább. A temetési szertartás nemcsak a bivalyok miatt költséges: napokon keresztül többszáz embert kell ellátni, illetve maga a sír sziklába vájatása is horribilis összeg és rengeteg idő (előző bejegyzésemre utalva: nem csoda, hogy akár évekig „várakoznia” kell a halottnak, amíg a család kivitelezi a ceremóniát).

Mivel ezen a napon két viszonylag nagy temetés is volt a környéken, így megkértük Amos-t, kérdezzen utána, melyiken van kevesebb turista. Így a Tumbang nevű településen megtartott 4 napos temetési ceremónia első napjára mentünk, ahol rajtunk kívül csupán 3-4 fehér ember volt a többszáz vendég között.

Rengeteg olyan ember vesz részt ezeken a gigantikus torajai-i temetési szertartásokon, aki nem volt személyes kapcsolatban az elhunyttal, viszont itt találkozhat a szélesebb értelemben vett közösség tagjaival. A temetés egy olyan közösségi esemény, ahol a falubeli asszonyok és férfiak (jelen esetben legalább százan) önkéntes alapon napokon keresztül sütnek, főznek, felszolgálnak, miközben odagyűlnek a rokonok, ismerősök, saját családjuk vagy településük „delegációjával”. Egy „ceremóniamester” folyamatosan jelenti be az érkező csoportokat, elmondja, hogy kik ők, honnan érkeztek, és milyen ajándékot hoztak az elhunyt családjának. Az ajándék többnyire élő állat, amit a szertartáson leölnek, feldolgoznak és elfogyasztanak, de teljesen sztenderd ajándék a cigaretta is (mi például egy karton cigarettát vittünk magunkkal).

A szertartás helyszíne melletti erdős részen a falubeli férfiak folyamatosan ölték le és dolgozták fel az érkező állatokat. A bambuszcsövekbe csapolt vért és a belsőségeket elvitelre kiporciózták a vendégeknek, a húst pedig egyből megsütötték és tálalták az asszonyok.

A falu ceremóniaterére ideiglenes bambuszépítményeket húznak fel, amelyekben akár éjszakázni is tudnak a vendégek. A torajaiak nagyon vendégszerető emberek, és teljesen természetesnek veszik, hogy idegenek (akár turisták) is jelen vannak egy temetésen. Minket is egyből beinvitáltak egy bambuszemelvénybe, ahol az egyik nagy családdal együtt ettünk, ittunk, beszélgettünk. A halott ravatalához is felkísértek minket, azonban a falu elöljáróihoz és a gyászoló családhoz (akik a tradicionális magtárazók alatt foglaltak helyett) csak a „valódi” rokonok, ismerősök járulhattak részvétet nyilvánítani.

A ceremónia első napján csupán egyetlen bivalyt áldoztak föl. Tartottam tőle, hogy meg fog viselni a dolog, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint a viszolygásom. Az állat leölése meglepően gyorsan történt: odament a böllér, egy gyors mozdulattal elvágta a nyakát a hatalmas állatnak, hátraugrott, a bivaly eldőlt, még kétszer-háromszor felemelte a fejét a földről, majd végleg kimúlt. Nem kapcsolódott ehhez semmiféle plusz látványosság vagy hókuszpókusz, gyors és humánus aktus volt, ami után egyből elkezdték nyúzni és feldolgozni az állatot, ott a ceremóniatéren, a vendégek gyűrűjében.   

Amikor a Facebookon írtam erről, egyből jöttek a kommentek, hogy ez mennyire brutális dolog. Én meg azt gondolom, hogy a torajai emberek sokkal szebben és tisztességesebben tartják, gondozzák és ölik le az állataikat, mint mi itt, Európában. És bár lehet, hogy egy vegetáriánusnak brutális lenne végignéznie egy állat leölését, de nekünk, akik állatokat eszünk, baromira fontos lenne látnunk, hogyan tartják és ölik le azokat az állatokat, amelyek az asztalunkra kerülnek. Talán jobban megtanulnánk tisztelni az eleségállatainkat, és megbecsülni, nem pazarolni az ételt, sőt talán még a tenyésztési, tartási körülmények megváltoztatására is megpróbálnánk nyomást gyakorolni.  

Két fontos gondolatot hoztam magammal Tana Torajából: az egyik az, hogy nemcsak az esőerdők mélyén élnek olyan népek, akik képesek harmóniában élni az állatokkal és a természettel (eddig csak a Mentawai-szigetek belsejében találkoztam ilyen emberekkel), a másik pedig az, hogy a közösségről és az emberi kapcsolatokról is lehetséges egészen más dimenziókban gondolkodni, mint ahogy azt mi tesszük.

Szulavézi, 3. rész: Koponyák és megalitok között

Tana Toraja, 2. nap (2019.07.29.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

Tana Toraja főként különleges temetési szokásairól híres. A torajaiak barlangokba vagy sziklába vájt sírokba temetik ügyesen tartósított halottaikat. Mivel maga a sír elkészítése és a szertartás igen költséges, ezért a halottak sok esetben nem kerülnek egyből végső nyughelyükre, hanem otthon vagy ideiglenes sírkamrában őrzik őket. Amíg nem kerül sor a temetési szertartásra, addig az elhunytat nem is tekintik halottnak, csupán betegnek. A gazdagabbak valamiféle speciális injekciózási eljárással tartósítják a halottaikat, a szegényebbek pedig napokon keresztül ecetet töltenek az elhunyt szájába.  

A temetési ceremónia után (amiről a következő bejegyzésemben beszélek részletesen) a halott bekerül végleges nyughelyére. A sírkamrát általában egy festett falappal zárják le, ami elé (mint egy ablakba) továbbra is hordják a halott számára a kisebb ajándékokat. A sírt időről időre kinyitják, kiemelik belőle a halottat, hogy átöltöztessék. Tana Toraja területén mindenfelé láttunk ilyen sírokat (néhol a termőföldeken elszórtan púposodó vulkanikus kövekben is). 

A Bori nevű kegyhelyen egy megalit parkon keresztül lehet eljutni a sírokhoz. A parkban 102 megalit áll, mindegyiket egy-egy előkelő család halottjának temetési szertartására faragták. 

A megalit parkot rengeteg kisebb-nagyobb szikla veszi körül, mindegyike tele sírkamrákkal, a sírkamrák előtt ajándékokkal. Egyes sírok mohával benőtt hobbit buckaházakra, mások pedig sokablakos panelházakra emlékeztetnek.  

Boriban egy számomra különösen megragadó hagyománnyal is találkoztam. Azokat az elhunyt pici gyerekeket, akiknek még nem nőttek ki a fogaik, nem sziklába vájt sírba temetik, hanem elő fába. A fa törzsébe vágnak egy kis fülkét, amit fahánccsal zárnak le. A hiedelmek szerint a fa nedvei táplálják tovább a csecsemőt, aki a fában élve éri el a felnőtt kort, amikor a többi elhunyt emberhez csatlakozhat a túlvilágon. Az egyik ilyen fában, 5 csecsemősírt fedeztem fel. Volt olyan, amit már szinte teljesen eltakartak a léggyökerek. 

Bori után utunk Lokomatába vezetett, ahol körbejártuk Tana Toraja legnagyobb egybefüggő temetkezési kőtömbjét. Néhány kriptaszerű sír is található a kőtömb körül: azon családok sírjai, akik nem tudják megfizetni a sziklába vájás hatalmas költségeit. Itt és máshol is szembetűnő volt, hogy milyen szépen megférnek egymás mellett az animizmus és a kereszténység szimbólumai. 

Ennek az igencsak tartalmas napnak a zárásaként még ellátogattunk egy lélegzetelállító barlangba. Bár egész nap alig találkoztunk másokkal (akikkel összefutottunk, többnyire indonézek voltak), azonban itt, a Gua Parinding-ben végképp nem volt senki rajtunk és a vezetőnkön, Amos-on kívül. A barlang hatalmas volt (Amos elmondása szerint Tana Toraja legnagyobb barlangja), tele óriási cseppkövekkel, széttört koporsókkal és emberi csontokkal. Annak idején (600-700 éve) ezek a gyönyörűen faragott koporsók a cseppkövekről lógtak (egyrészt, hogy szárazon maradjanak a halottak, másrészt, hogy ne tudják kifosztani a sírhelyet), azonban az idők során a rögzítő kötelek elszakadtak, a koporsók lehullottak, széttörtek, és mindent elleptek az emberi csontok. 

Nagyon furcsa érzés volt emberi csontok között sétálni, folyamatosan a lábunk elé kellett néznünk, hogy ne tapossunk rájuk. Mikor lejjebb ereszkedtünk a barlangban, már nemcsak a csontok, hanem a meredeken csúszós, agyagos talaj és a mérgeskígyók miatt is figyelni kellett a lépéseinkre. 

Szulavézi, 2. rész: Tana Toraja kőbe vájt sírjai

Tana Toraja, 1. nap (2019.07.28.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea

Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

Tana Toraja - ahol három napot töltöttünk - egy igen különleges régiója Szulavézinek. Elsősorban temetkezési szokásairól híres, amelyekről egy későbbi bejegyzésemben fogok részletesen mesélni. 

Helyi vezetőnkkel, Amos-szal az első utunk egy Lemo nevű településre vezetett, ahol egy igen látványos függőleges sziklafal emelkedik, telis-tele sírokkal és faszobrokkal. Itt meglátogattunk egy fafaragó mestert, aki a temetési ceremóniákra faragja az elhunytakat mintázó szobrokat.

Második állomásunk Tampangallo volt, ahol egy barlangi temetkezési helyet néztünk meg. Eredetileg a sziklaperemeken helyezték el szépen faragott fa koporsókban a halottakat, de az idők során több koporsó lezuhant, összetört, a csontok kiperegtek belőle. A barlangot jelenleg a helyiek őrzik, mivel - Amos elmondása szerint - korábban előfordult, hogy japán és amerikai gyűjtők kifosztották, több faszobrot is elvittek belőle. Bár már nem temetkeznek ide, a környékbeliek mégis rendszeresen hordanak ajándékokat (cigarettát, kekszet, Fantát) az itt nyugvóknak. Az egyik gyermekkoponya mellett egy plüss Hello Kitty csücsült.

Sok helyen szegődnek mellénk gyerekek. Így történt itt is: a barlang felfedezése során ez a kislány volt a helyi "vezetőnk" :)

A Tana Toraja-ban töltött napok során többször megálltunk fotózni a rizstermelés különböző fázisait: a begyűjtést, a szárítást, a cséplést. Ezen a vidéken nagyon látványos, ahogy a kisebb-nagyobb, sötét színű vulkáni „bombákon” (a vulkánok által kilövellt kerekded köveken) szárítják a „búzacsokrokat”.  

Több faluba is betértünk megcsodálni a tradicionális torajai házakat és az ugyanolyan alakú magtározókat (Amos-tól megtudtuk, hogy a magtározó épületek a férfiakat, a házak pedig a nőket szimbolizálják). 

 

Utunk során a helyiek a pálmabor begyűjtésének és készítésének procedúrájába is beavattak minket. Egy út menti árusnál meg is kóstoltuk, ám az az igazság, hogy ez az ecetes ízű lé egyáltalán nem lopta be magát a szívünkbe, vagyis az ízlelőbimbóinkba (a később kóstolt más verziói sem arattak nálunk sikert).

Ahogy már korábbi indonéz utazgatásaink során megszokhattuk, európai emberekként Szulavézin is hatalmas sikerünk volt: mindenhol velünk fotózkodtak a helyiek. Persze Marci a legnagyobb sztár a szőke hajával és kék szemeivel :)