Tana Toraja, 3. nap (2019.07.30.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás
A Tana Torajában töltött harmadik
napunkon egy tradicionális temetési szertartáson vettünk részt. Előző nap még
hezitáltunk a dolgon, egyrészt viszolyogtunk attól, hogy végignézzük, ahogy
leölik az áldozati bivalyokat, másrészt fenntartásaink voltak azzal
kapcsolatban, hogy egy ilyen eseményen nem gáz-e, ha idegenként részt veszünk (azzal
együtt, hogy tudatában voltunk annak, hogy turisták is látogatják ezeket a szertartásokat).
Így utólag azt gondolom, minden averziónk csupán a kulturális korlátoltságunkból
adódott, és teljességgel alaptalan volt.
Reggel a vezetőnk, Amos elvitt minket a
rentepaói állatvásárba. Ami már elsőre igencsak szembetűnő volt számunkra, hogy
az állatok (baromfik, disznók, bivalyok) mind-mind nagyon tiszták és hihetetlenül szelídek voltak, simán be
lehetett közéjük sétálni. A hatalmas bivalyokat gazdáik simogatták, kézből etették és szappanos
vízzel csutakolták őket. Látszott, hogy az állatokat nagy becsben tartják,
szépen gondoskodnak róluk, nem bántják, nem rángatják őket, így azok nem is
félnek az emberektől. Ezek azok a bivalyok, amelyek majd többnyire a torajai temetési ceremóniák
áldozati állatai lesznek. Áldozati funkciójuk mellett pedig természetesen ételként
szolgálnak ezeken a többnapos, többszáz vendéget fogadó temetési ünnepségeken.
A temetési ceremónia fontos közösségi
esemény Tana Torajában. A több napon keresztül tartó szertartás fontos része az
állatáldozatok bemutatása. A jómódú családok 24 bivalyt áldoznak fel, mégpedig
lehetőleg 24 különböző bivalyt (a különbözőséget adhatja a szőr vagy a szemek
színe, a foltok száma, a szarvak állása stb.). Minél különlegesebb egy bivaly
(pl. albínó vagy felemás szemszínű), annál drágább. A temetési szertartás nemcsak
a bivalyok miatt költséges: napokon keresztül többszáz embert kell ellátni,
illetve maga a sír sziklába vájatása is horribilis összeg és rengeteg idő (előző
bejegyzésemre utalva: nem csoda, hogy akár évekig „várakoznia” kell a halottnak,
amíg a család kivitelezi a ceremóniát).
Mivel ezen a napon két viszonylag nagy
temetés is volt a környéken, így megkértük Amos-t, kérdezzen utána, melyiken
van kevesebb turista. Így a Tumbang nevű településen megtartott 4 napos
temetési ceremónia első napjára mentünk, ahol rajtunk kívül csupán 3-4 fehér
ember volt a többszáz vendég között.
Rengeteg olyan ember vesz részt ezeken a
gigantikus torajai-i temetési szertartásokon, aki nem volt személyes kapcsolatban
az elhunyttal, viszont itt találkozhat a szélesebb értelemben vett közösség
tagjaival. A temetés egy olyan közösségi esemény, ahol a falubeli asszonyok és férfiak
(jelen esetben legalább százan) önkéntes alapon napokon keresztül sütnek,
főznek, felszolgálnak, miközben odagyűlnek a rokonok, ismerősök, saját családjuk
vagy településük „delegációjával”. Egy „ceremóniamester” folyamatosan jelenti
be az érkező csoportokat, elmondja, hogy kik ők, honnan érkeztek, és milyen
ajándékot hoztak az elhunyt családjának. Az ajándék többnyire élő állat, amit a
szertartáson leölnek, feldolgoznak és elfogyasztanak, de teljesen sztenderd
ajándék a cigaretta is (mi például egy karton cigarettát vittünk magunkkal).
A szertartás helyszíne melletti erdős
részen a falubeli férfiak folyamatosan ölték le és dolgozták fel az érkező
állatokat. A bambuszcsövekbe csapolt vért és a belsőségeket elvitelre kiporciózták
a vendégeknek, a húst pedig egyből megsütötték és tálalták az asszonyok.
A falu ceremóniaterére ideiglenes bambuszépítményeket
húznak fel, amelyekben akár éjszakázni is tudnak a vendégek. A torajaiak nagyon
vendégszerető emberek, és teljesen természetesnek veszik, hogy idegenek (akár turisták)
is jelen vannak egy temetésen. Minket is egyből beinvitáltak egy bambuszemelvénybe, ahol az egyik nagy családdal együtt ettünk, ittunk, beszélgettünk. A halott
ravatalához is felkísértek minket, azonban a falu elöljáróihoz és a gyászoló családhoz
(akik a tradicionális magtárazók alatt foglaltak helyett) csak a „valódi” rokonok,
ismerősök járulhattak részvétet nyilvánítani.
A ceremónia első napján csupán egyetlen
bivalyt áldoztak föl. Tartottam tőle, hogy meg fog viselni a dolog, de a
kíváncsiságom erősebb volt, mint a viszolygásom. Az állat leölése meglepően
gyorsan történt: odament a böllér, egy gyors mozdulattal elvágta a nyakát a
hatalmas állatnak, hátraugrott, a bivaly eldőlt, még kétszer-háromszor
felemelte a fejét a földről, majd végleg kimúlt. Nem kapcsolódott ehhez semmiféle plusz
látványosság vagy hókuszpókusz, gyors és humánus aktus volt, ami után egyből
elkezdték nyúzni és feldolgozni az állatot, ott a ceremóniatéren, a vendégek
gyűrűjében.
Amikor a Facebookon írtam erről, egyből
jöttek a kommentek, hogy ez mennyire brutális dolog. Én meg azt gondolom, hogy
a torajai emberek sokkal szebben és tisztességesebben tartják, gondozzák és
ölik le az állataikat, mint mi itt, Európában. És bár lehet, hogy egy
vegetáriánusnak brutális lenne végignéznie egy állat leölését, de nekünk, akik
állatokat eszünk, baromira fontos lenne látnunk, hogyan tartják és ölik le azokat
az állatokat, amelyek az asztalunkra kerülnek. Talán jobban megtanulnánk
tisztelni az eleségállatainkat, és megbecsülni, nem pazarolni az ételt, sőt
talán még a tenyésztési, tartási körülmények megváltoztatására is megpróbálnánk
nyomást gyakorolni.
Két fontos gondolatot hoztam magammal
Tana Torajából: az egyik az, hogy nemcsak az esőerdők mélyén élnek olyan népek,
akik képesek harmóniában élni az állatokkal és a természettel (eddig csak a Mentawai-szigetek
belsejében találkoztam ilyen emberekkel), a másik pedig az, hogy a közösségről és
az emberi kapcsolatokról is lehetséges egészen más dimenziókban gondolkodni, mint
ahogy azt mi tesszük.