2020. május 21., csütörtök

Szulavézi, 11. rész: Szex, vulkán, atlaszbogár

Tomohon és környéke I. (2019.08.11-12.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


Gorontaloból egy hétszemélyes „telekocsival” utaztunk Tomohonba. Öten indultunk útnak este 10-kor, de az éjszaka folyamán folyamatosan cserélődtek körülöttünk az utasok. Többnyire nyolcan-kilencen zsúfolódtunk össze az autóban, és bár a sofőr biztosítani akarta számunkra a teljes középső sort, mi mindig magunk mellé vettünk egy-egy gyereket vagy asszonyt, akiket a sofőr hátra akart bepasszírozni a nemlétező szabad helyre. Mindez 11 órán keresztül. (Bár számomra ez még így is ezerszer komfortosabb volt, mint a Togean-szigetekről Gorontralóig tartó 14 órás, éjszakai, lélekvesztő kompút). 


Útközben az agoda.com-on foglaltam egy bungalót a tomohoni Highland Resortban. Indonéziában, amikor csak lehet, igyekszünk neten keresztül szállást foglalni, mert így tudunk utalással fizetni. Bár már vagy 15 hetet eltöltöttünk az indonéz szigetvilágban, azonban a készpénzzel újra és újra megszívjuk. Elfogy a beváltható dollár (vagy nincs bank, ahol beváltsuk), aztán elfogy a rúpia, az automaták többsége pedig csak 500 ezer, esetleg 1 millió rúpiát képes egyszerre kiadni (nem fér ki több a nyíláson), így akár tízszer is egymás után meg kell ismételnünk a pénzfelvételt, ami aránytalanul nagy banki költséggel jár.


 A Highland Resort egy igen kellemes szálláshely, igényesen parkosított környezetben, több egyszerű és pár luxus bungalóval. Mi a legolcsóbb szállást, egy ikerbungalót választottunk, ami az igényeinknek abszolút megfelelt. Legalábbis éjjel 1-ig. Ekkor ugyanis visszatértek német falszomszédaink. A fiatalok nyilván nem fárasztották le magukat a környező vulkánok megmászásával, mert az éjszaka közepén egy többórás (vagyis nekünk több órásnak tűnő) intenzív szexbe kezdtek. Szerencsére Marci fiunk olyan mélyalvó, hogy ha egy vulkán törne ki mellette, arra sem ébredne fel. A tulajhoz viszont – közvetlenül vagy közvetve – eljutottak az esti „parti” hangjai, és reggel egy bámulatosan tapintatos és kreatív megoldással állt elénk. Megkért minket, hogy költözzünk át egy másik bungalóba, mert a szomszédunkba helyi emberek érkeznek, és a helyiek bizony sokáig fent szoktak lenni, hangosan beszélgetnek, és ezzel megzavarhatják a nyugalmunkat. És mivel ő ezt semmiképpen sem szeretné, ezért felajánlja nekünk az egyik luxusbungalót, természetesen mindenféle plusz költség nélkül. A német párt persze nem váltották helyiek, mindenesetre mi nekik köszönhetően átcuccolhattuk szutykos hátizsákjainkat egy nagyon pöpec „kis” bungalóba 😊 



Másnap kipihenten vágtunk neki a Lokon és az Empung ikervulkánnak. Bár a szálláson azt tanácsolták, hogy fogadjunk vezetőt, ám mi magabiztosan úgy ítéltük, hogy elegendő információ birtokában vagyunk a túrához. A Lokon aktív oldalkráteréhez tartottunk, ami nem volt messze a hegy lábától, gondoltuk is, hogy ezt hipp-hopp megmásszuk. És valóban nem is telt volna sok időbe az út…


… ha nem veszítjük el többször is a dzsungelen keresztülvezető ösvényt… 


… ha nem éppen a legnagyobb melegben érünk a megszilárdult lávafolyásra, ami olyan volt, mintha egy kemencében lévő rámpán próbálnánk feljutni, egyet lépve előre, kettőt csúszva hátra…


… és ha a kráterhez közeledve nem állják utunkat kisebb-nagyobb hasadékok, amelyek közül néhányba le tudtunk ereszkedni, majd kimászni belőle, néhányat azonban teljesen meg kellett kerülnünk. 


Sajnos a felhők éppen akkor takarták el makacsul a napot, amikor felértünk az oldalkráter pereméhez, de még így is szép volt a kilátás, és persze a belátás a kráter mélyén füstölgő kénes fumarolákra. (A vulkánról másnap kiokosítottak minket a Lokon Obszervatóriumban, de erről majd a következő bejegyzésemben írok.)  





Lefelé sokkal viccesebb volt a megszilárdult lávakuloár: Marci ugyanis végig csúszdaként használta. Kész csoda, hogy nem lyukadt ki a nadrágja! 




A hegy lábától induló földúton Gojek applikációval hívtam két motort, amivel visszavitettük magunkat a szállásra, összesen 300 forintnyi rúpiáért (persze jóval többet adtam, amit alig akartak elfogadni). A Gojek és a Grab szolgáltatás nagyon olcsó módja a közlekedésnek Szulavézin, és tapasztalataink szerint igen flottul működik – legalábbis mi soha nem vártunk 5 percnél többet motorra vagy autóra.


Este a szállásunkon a hobbinknak is hódolhattunk, mivel a régi higanygőz lámpák fénye csak úgy vonzotta magához a rovarokat! 


2020. március 16., hétfő

Szulavézi, 10. rész: Barátunk, a cetcápa

Gorontalo (2019.08.10.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


A Togean-szigetekről – 14 órányi lélekvesztő hajóút után – reggel 6-kor érkeztünk meg Gorontalóba. A parthoz közeledve már volt térerőm, úgyhogy gyorsan kerestem egy szállást, ahová végre szárazföldön, tuk-tukkal döcögtünk el. 
Szulavézin itt éreztük először (ami különben egészen hétköznapi tapasztalat szokott lenni indonéziai utazásaink során), hogy „fehér emberként” látványosságnak számítunk. Úton-útfélen megállítottak minket szelfizni, egy kifőzdében az egész személyzet velünk fotózkodott, egy boltban pedig, miután köszönetet mondtak, hogy őket választottuk, kérték, hogy szelfivideóban mondjunk néhány szót a kiszolgálásról. 





Persze Gorontalót nem a jófej indonézek miatt vettük célba, hiszen akkor bárhová mehettünk volna :) Azért esett a választásunk erre a településre, mert abban reménykedtünk, hogy az itteni öbölben talán élőben is megismerkedhetünk a Föld legnagyobb cápafajával. 
Délről északra tartó utunk során minden utazót megkérdeztünk, hogy járt-e Gorontalóban, és ha igen, akkor látott-e cetcápát, de mivel csak nemleges válaszokat kaptunk, egyre fogyott a reményünk a nagy találkozásra. A szállásunkon megismerkedtünk egy angol párral, akik többször is tengerre szálltak a halászokkal, de egyszer sem találkoztak cetcápával. Azonban mielőtt tovább álltak volna, Tamás elkérte tőlük a helyi kontaktjuk, Agus elérhetőségét. Érkezésünk estéjén WatsAppon felvettük a kapcsolatot a férfival, aki másnap reggel 7-kor már ott állt tuk-tukjával a szállásunk előtt. Szemmel láthatóan nagyon izgatott volt, sürgetett minket, hogy azonnal induljunk, mert a halászok cetcápák érkezését jelezték. 
Útközben Agus elmondott néhány szabályt ezekről a csodálatos, planktonevő, békés óriásokról: többek között azt, hogy nem érhetünk hozzájuk, nehogy megzavarjuk őket, mert abból könnyen baleset lehet.   



A parton már türelmetlenül várt minket egy férfi, aki halászcsónakjával elvitt minket az öbölbe beúszó két hatalmas cápához. Az események annyira felpörögtek, hogy mire észbe kaptam, már le is merültem az egyik 9-10 méteres monstrum mellé. Ha a felszín fölött lettem volna, akkor sem jutottam volna szóhoz. Elképesztő látvány és még elképesztőbb érzés volt! Marci sajnos csak 1-2 percig volt lent, majd úgy döntött, ő inkább a csónakból szemléli tovább az eseményeket. Kicsit megijedt, ami az adott helyzetben teljesen természetes volt. Azt hiszem, én is csak azért voltam ilyen bátor, mert nem volt időm megijedni, aztán pedig annyira elvarázsolt a látvány, hogy minden másról megfeledkeztem. 



A csónakunk mellet úszkáló cápával nagyjából 10-15 percig lubickoltunk együtt. Bár próbáltuk magunkat távol tartani tőle, ám ez korántsem volt könnyű. Folyamatosan oda-odaúszott hozzánk, amikor pedig kifáradva megkapaszkodtam a csónak szárnyában, beúszott alám. Igyekeztem nem belegondolni abba, hogy egy másfél méteres száj húzódik közvetlen alattam. Ez egész jól sikerülhetett, mert hangosan felnevettem. Marci ekkor kétségbeesetten kikiabált a csónakból: „Mi történt, Anya?!”, mire én csak annyit tudtam mondani nevetve-kapaszkodva: „Marci, ez nagyon-nagyon csiklandoz!” 


Pöttyösbőrű barátunknak persze csak egy ideig voltunk érdekesek (amire a csónakosunk is rásegített pár marék rákmorzsalékkal), aztán hátat fordított nekünk, és eltűnt a fekete mélységben. 


Fontos megjegyezni, hogy itt, Gorontalóban cetcápavédelmi program működik (Whale Shark Conservation Area). Az öbölbe betérő cetcápákat naponta számlálják, méretüket rögzítik. Az állatokat (a WWF iránymutatási szerint) tilos megérinteni és tilos etetéssel benntartani az öbölben. Úgy tűnik, ezek a halászok ezt be is tartják, és csupán arra a pár percre próbálják „lekenyerezni” a cápát, amíg az éppen ott tartózkodó érdeklődők megnézhetik. 
Ezek persze csak a mi, saját tapasztalataink, miközben különböző fórumokon és YouTube-videókon látjuk azt is, hogy máshol (főleg, ahol jelentősebb a turizmus) korántsem vigyáznak ennyire ezekre a csodálatos lényekre. 



2020. március 11., szerda

Szulavézi, 9. rész: Az út neheze

Togean-szigetek – Gorontalo (2019.08.08-09.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


A tenger alatti világgal már egész jól megbarátkoztam, viszont arra ezután sem vágytam, hogy a tengeren töltsek egy napot. Ehhez még hozzájött, hogy reggelre Marcin is megjelentek az ágyipoloska csípések: a hátán, fenekén, nyakán kb. 50. A rajtam lévő 224 csípés közül eddigre már több elfertőződött, felhólyagosodott, begennyesedett és levedzeni kezdett, annak ellenére, hogy próbáltam tisztán tartani és Betadinnal kezelni a sebeket. 
Így indultunk Kadidiri-szigetéről Wakai-ba, ahol egy komphajóra szálltunk, ami 14 órán keresztül himbálózott velünk Gorontálóig. 2 órával a komp indulása előtt érkeztünk a kikötőbe, ahol legalább száz helyi emberrel és pár turistával együtt várakoztunk az Ampana-ból késve befutó hajónkra. 



A Business Class-ra próbáltunk jegyet venni, de hamar kiderült, hogy ez halva született ötlet, mert a hajó már érkezéskor nagyjából tele volt, a szabad helyeket pedig előre lefoglalták. A kikötőben egy gado-gado árustól azt a tippet kaptuk, hogy kérjünk matracokat, és menjünk fel a fedélzetre, mert az a legkényelmesebb hely a hajón.




Utunk során kiderült, hogy a Business Class lényegében egy fakkos megoldású, emeleteságyas tömegszállás volt, teljes nyomorral és hányásszaggal. Az első osztályú Business Class nagyjából abban különbözött a másodosztálytól, hogy ott a klíma is működött, ami tovább rontotta a helyzetet. 


A hajó alsó terében – a rakomány, a motorok és az állatok között – is több mint százan utaztak: mind indonézek, köztük sok kisgyerek. Itt volt a legrosszabb a helyzet, mivel a becsapódó éjszakai hullámok egyre kisebb helyre szorították az embereket. 




Tudom, így utólag könnyű mondani, de szerencsénk volt, hogy nem kaptunk jegyet a Business Class-ra. A fedélzeten egy kellemes "kerthelyiség" várt minket, néhány külföldi turistával, indonéz fiatalokkal, büfével, hangfalakkal.



Mi főként az indonéz srácokkal beszélgettünk, akikről kiderült, hogy Ampana-ból és a Togean-szigetekről járnak középiskolába, illetve egyetemre. Közben az európai turisták belehúztak a sörözgetésbe, ami – mint kiderült – nem volt túl jó ötlet egy hullámzó tengeren töltött éjszaka előtt. Volt ott hányás, sírás, pánik, meg minden. Buliterasznak induló „kerthelyiségünk” cserepes növényeit sorra szétverte a szél, és a hangulatnak nyilván az sem tett jót, hogy böszme kompunk hatalmasokat csattant-reccsent, ahogy dobálták a hullámok. 
Mivel tengeribeteg (és buszbeteg) vagyok, mellesleg alapvetően parázom nemcsak a repüléstől, hanem a hajózástól is, így elég rossz esélyekkel vágtam neki ennek a kihívásnak. Bár 4 óránként bedobtam egy Daedalont, ennek ellenére sem tudtam egyetlen percet sem aludni. Próbáltam lefeküdni a Tamás által zsákmányolt matracra, de amint letettem a fejem a hajópadlóra, egyből felfordult a gyomrom. Szóval egész éjjel csak ültem és bámultam a földön körülöttem fekvő embereket, és a korláton kívüli fekete semmit. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy néha-néha ránéztem mobilom GPS-ére. Vártam a pillanatot, amikor hajónk átszeli az Egyenlítőt.  


Az éjszaka közepén megjelent egy indonéz anyuka a kislányával, akikkel még a kikötőben ismerkedtünk meg. Megkérdezte, hogy a lánya lefeküdhet-e Marci mellé a matracra, mert a Business Classon képtelenség aludni. Mivel a kikötőben éppen az ágyipoloskákról beszélgettem a nővel, kiderült, hogy ugyanabban a cipőben járunk (azaz ők is tele vannak poloskacsípésekkel), ezért úgy gondoltam, talán nem ront a helyzeten, ha összevackolnak a gyerekek. Legalább melegítették egymást. 


Nem emlékszem, hogy valaha volt-e ilyen hosszú és keserves éjszakám. Mindeközben persze a fiúk az igazak álmát aludták: Marci az indonéz kislánnyal, Tamás pedig közvetlenül a fedélzet szélén, így még attól is parázhattam, hogy mikor csúszik ki a korlát alatt. 
De végre feljött a nap, ébredeztek az emberek, és úgy tűnt, a tenger is kihullámozta magát. Amikor Tamás reggel meglátogatta a kapitányt, és csodálkozva megkérdezte tőle, miért áll a víz a hajó harmadik emeletén lévő irányítófülkében, a kapitány viccesen csak ennyit válaszolt: „Ablakot mostunk. Belülről. Hullámokkal.” 





2020. március 8., vasárnap

Szulavézi, 8. rész: Maldív-fíling cukrosbácsival :)

Togean-szigetek (2019.08.06-07.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


Egy osztrák csaj, akivel Malenge-szigetén futottunk össze, nagyon lelkesen mesélt nekünk a Kadidirin található Harmony Bay-ről, ezért úgy döntöttünk, ott is eltöltünk pár napot. 2 óra alatt hajóztunk át Wakai-ba, ahol találtunk pár kisboltot, így végre újra feltölthettük Marci édesség- és rágcsakészletét.




A kikötőben észrevettünk egy Harmony Bay feliratú csónakot, úgyhogy gyorsan lecsaptunk a benne várakozó srácra, hátha tudja, van-e szabad szállásuk. Mondta, hogy elvileg nincs, viszont a hajójáratot, amivel egy házaspár érkezett volna, úgy tűnik, törölték, így átmehetünk vele az öbölbe, talán tud nekünk szállást adni a tulaj.




Amikor megérkeztünk a Harmony Bay-re, egyből éreztük, hogy itt eléggé más lesz a komfortszint, mint amihez eddig Indonéziában hozzászoktunk. Vécékefe, asztalfertőtlenítés, európai tulaj… Először arra gondoltunk, akár négy éjszakát is eltölthetnénk itt, de aztán úgy döntöttünk, elég lesz belőle kettő is, mert ez nekünk már túlzottan „Maldív-fíling” :) Persze el kell ismerni, gyönyörű a hely, hangulatos a szállás, isteniek a kaják, és kifejezetten kedves a Zágrábból idemigrált tulajdonosnő.  




Az apró öbölben a vízpart és a sűrű esőerdő között kb. 100 méternyi keskeny sávban helyezkednek el a bungalók. A közösségi épület mellett kis ösvény vezet be a dzsungelbe, amelynek többször is nekivágtunk. Bár a bogarászáshoz nem volt elég nedves a klíma, de azért találtunk pár cukiságot.






Esőerdei bóklászásaink során egyik alkalommal belebotlottunk egy emberbe, aki megmutatta nekünk, hogyan készül a pálmacukor. A férfi ügyesen felkapaszkodott a fára, amit megcsapolt, és egy hosszú bambuszcsőbe gyűjtötte a gyantaszerű löttyöt, amit aztán addig forralt, amíg be az nem sűrűsödött. Az így keletkezett szirupszerű masszát fél kókuszhéjakba töltötte, amelyekben a cukor félgömbbé keményedett. Minimális indonéz nyelvtudásunkat és szótárprogramunkat aktivizálva erősen koncentráltunk, hogy megértsük az elmagyarázott procedúrát, de a végén elnyertük méltó jutalmunk: megkóstolhattuk a – piacokon már sokszor megcsodált – készterméket, a kicsit fura, karamelles ízű pálmacukrot.





Persze nemcsak a dzsungelben, hanem a felszín alatti világban is kirándulgattunk, színes halacskák és tengeri csillagok között. Ahogy előző évben Szumátrán, itt is láttunk korall-visszatelepítést, amit úgy oldanak meg, hogy vasrácsokat helyeznek a tengerfenékre, és arra „ültetik rá” a korallokat.







Ahogy korábban egyáltalán nem vágytam a tengerbe, úgy a tengerből származó kajákért sem voltam oda. Szulavézinek köszönhetően azonban mindkét területen hatalmasat fejlődtem :)