2020. június 14., vasárnap

Szulavézi, 13. rész: A kobold, a tükörtolvaj és a befalazott feleség

Tangkoko Nemzeti Park (2019.08.14.-08.15.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


Harmadik indonéz utunk 23. napján megérkeztünk a Tangkoko Nemzeti Parkba, ami számomra egyet jelentett azzal, hogy hamarosan találkozhatok a világ egyik legcukibb állatkájával! 
A Tangkoko Hill-ben vettünk ki egy egyszerű, de korrekt kis szobát. Éppen ebédidő volt, nem találkoztunk senkivel, csak a konyhán sürgölődött két asszony. Indonézül próbáltunk tőlük érdeklődni, hogy miként lehet bejutni a nemzeti parkba, de csak annyit tudtunk meg, hogy kizárólag vezetővel lehet nekivágni a dzsungelnek. Amikor leültünk a közös teraszon, az asszonyok egyből elkezdték elénk rakosgatni az ételeket: irtózatos mennyiségű sült halat, csirkét, zöldséget, rizst, gyümölcsöt… telepakolták az egész asztalt, azt hittem, soha nem hagyják abba! Gondoltam, éhen már biztosan nem halok, viszont az állatkámhoz sem jutok közelebb.  


Négy körül megjelent egy lány, Stefani, aki ügyesen beszélt angolul, és onnantól kezdve sínen voltak a dolgaink. A Tangkoko Hill-ben mindent ez a talpraesett, fiatal lány intézett: ő kommunikált a vendégekkel, ő intézte a szobafoglalásokat, a túravezetőket, az autóbérlést, a ruhamosatást... Másnap elég sokat beszélgettem vele, kiderült, hogy 19 éves, és azért dolgozik itt, mert a tanulmányaira gyűjt. Elmondta, hogy ilyen idős korukban a lányok már családot alapítanak, gyereket szülnek, ő viszont a városba akar menni, tanulni szeretne, ehhez azonban neki kell előteremtenie a pénzt.


Délután 4-kor érkezett a vezetőnk, Janto, akivel végre bemehettünk a nemzeti parkba. Első napot egy sötétedésbe nyúló 4 órás túrával indítottuk, másnap délelőtt 6 órát bóklásztunk az erdőben, majd Tamás még visszament Janto-val egy 2 órás éjszakai felfedezőútra is.
Janto gyenge angolja és a mi gyenge indonézünk elégnek bizonyult ahhoz, hogy megértsük egymást. Elképesztő figura volt! Amikor Tamás elmondta neki, hogy őt az ízeltlábúak érdeklik, Janto, mint akiben átkapcsoltak egy kapcsolót, ezerrel rápörgött a rovarászásra. Lépten-nyomon a korhadékban kotorászott, a fakérgeket feszegette, a falevelek fonákját nézegette… mindent megtett, hogy – a száraz évszak ellenére – minél több állatot felkutasson nekünk. 




Úgy tűnt, Janto nemigen ismerte az ízeltlábúakat, viszont talán éppen ezért nagyon belelkesült attól, hogy Tamás tanítgatta, mi micsoda, és melyik állat miért érdekes. Leginkább az tetszett neki, amikor sötétedés után előkerült az UV-lámpánk, és kiderült számára, hogy bizony azokon a fákon, amelyek mellett nap mint nap elmegy, százával hemzsegnek az apró skorpiók, amik csak UV-lámpa fényében válnak láthatóvá.



Közben igyekeztem lehűteni Tamást és Janto-t, hogy a bogarászás mellett koncentráljunk már egy kicsit az én állatkámra is! Itt él ugyanis a világ egyik legkisebb és szerintem legcukibb majmocskája, a celebeszi koboldmaki (Tarsius tarsier). Azt hiszem, nem is a cukisága, sokkal inkább a furcsasága miatt imádom annyira! Teste csupán 8-10 centis, amihez egy legalább 25 centis farok kapcsolódik, szeme hatalmas (nagyobb, mint az agya), áttetsző fülei külön-külön mozognak, fejét 180 fokban el tudja forgatni, képes ultrahanggal kommunikálni, ujjai tapadókorongban végződnek, hátsó lábai pedig olyanok, mint a békáé vagy a szöcskéé. Mivel Janto tudta, mely fákon fészkelnek koboldmakik, így nem volt nehéz megtalálni őket. Fotózni viszont annál melósabb volt ezeket az apróságokat! Vakut nem használtunk, nehogy bántsuk vele az állatok szemét, így Tamás állványról, teleobjektívvel próbálkozott, kisebb-nagyobb sikerrel. Higgyétek el, a valóságban még cukibbak! 




Él itt egy másik fura állat is, ami olyan, mintha egy medve, egy lajhár és egy majom keveréke lenne. Rizsszemnyi utódját több hónapon keresztül erszényében hordozza, hosszú farkával ügyesen kapaszkodik a faágakon, de étrendje miatt úgy be van lassulva, mint a lajhár vagy a koala. A neve sem kevésbé fura: kuszkusz. Igen-igen, mint az az arab kaja (mondjuk, az is elég fura). Ha minden igaz, nekünk egy medvekuszkuszhoz volt szerencsénk. Ez a faj kizárólag itt, Szulavézi esőerdeiben fordul elő. 


 Szintén csak itt, Szulavézi északkeleti csücskében és a környező kis szigeteken él az erdőirtások miatt végveszélybe sodort üstökös makákó (Macaca nigra). A Tangkoko Nemzeti Park védelmében négy külön kolóniába tömörülnek ezek a mókás ábrázatú, koromfekete majmok. Nekünk két nap alatt három kolóniával is szerencsénk volt összefutni, igaz, az egyik területről csak kifelé jövet vettük észre, hogy oda csak kutatási céllal lehet belépni. Mindegy, végülis mi is kutatunk. 😊 




Az egyik üstökös makákó kolónia éppen a nemzeti park épülete mellett tanyázott. Egy merészebb fiatal majom átugrott a kerítéssel lezárt területre, rajtaütésszerűen letörte az egyik robogó visszapillantó tükrét, majd a haverjai nagy megelégedésére körbeadta, hogy mindenki megnézegethesse magát benne. Egy másik kolónia tagjai hosszan kísérgettek minket az ösvényen, Tamást egészen közel engedték, hogy fotózza őket, az egyik fiatal példány pedig belekapaszkodott a lábamba, és úgy vitette magát egy darabig. Persze ezek az állatok nem simogatni való kis házikedvencek, nagyon kell figyelni a reakcióikat: ha vicsorogni kezdenek, érdemes visszakozni, mert jó nagy a foguk és csoportosan igencsak erőfölényben vannak. Marcit már annak idején Jáván meg kellett tanítanunk rá, hogy ő se villogtassa a fogait, ha nem akar összetűzésbe kerülni távoli rokonaival. 




Tangkoko madárvilága is igen izgalmas. A szállás, ahol két éjszakát töltöttünk, éppen egy francia ornitológus csapat ideiglenes főhadiszállása volt. Amikor vacsoránál egyesítették megfigyelőlapjaikat, nekünk is megmutatták a könyveikből a madarakat, amikkel aznap találkoztak. 


Az én madaras álmom (mióta olvastam róla egy cikket a National Geographic-ban) az volt, hogy vadon láthassak egyszer egy szarvascsőrű madarat. Mivel nem igazán vagyok tájékozott madarak terén, így fogalmam sem volt, hogy a Tangkoko-ban is élnek szarvascsőrűek, így nagy meglepetés volt számomra, amikor Janto második hosszú túránkon madárlesre vitt minket, ahol megnézhettük, hogyan eteti egy hím sisakos goge (Rhyticeros cassidix) a faodúba befalazott nejét és fiókáit. Ez a befalazás-dolog elég nyomasztó lehet, nem csoda, hogy a hím szinte minden etetéskor menetrendszerűen érkezik a fészekhez. Nagyon átéreztem az asszony helyzetét, úgyhogy óva intettem magunkat, nehogy megzavarjuk a hazatérő apát. Bár a madár érkezésekor sorsszerűen kettétörő fotóállvány miatt Tamás nem tudott igazán jó képeket készíteni, azonban távcsövön keresztül hatalmas élmény volt találkozni ezzel a gyönyörűséges madárra!





A madárlessel együtt jó hosszúra nyúlt a túránk, még szerencse, hogy a szálláson csomagoltak nekünk kaját az útra. Délután még elmentünk a tenger irányába netet keresni, hogy a másnapi szállásunkat le tudjam foglalni. Stefani kölcsönadta a robogóját, így még gyalogolnunk sem kellett. Reggelre pedig intézett nekünk egy autót, ami elvitt minket Manado-ba, ahonnan áthajóztunk Bunaken-szigetére. De ez már egy másik történet. 

2020. június 12., péntek

Szulavézi, 12. rész: Műtetkós sámán, szeizmográf és kígyóhús


Tomohon és környéke II. (2019.08.13.-08.14.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


A Lokon megmászása után egy lájtos vulkántúrát terveztünk erre a napra. A Mahawu egy nyugis kis vulkán, ahonnan szép kilátás nyílik a Lokon-Empung ikervulkánra és a vulkánok lábánál elterülő településekre. 



A cirka 200 méter átmérőjű kráter pereméhez egy 10 perces lépcsősor vezet fel, maga a kaldera pedig fotózással, nézelődéssel együtt simán körbesétálható fél óra alatt. Mindennek ellenére nekünk majdnem sikerült (Darwin-díj gyanúsan) kinyiffantanunk magunkat ezen a „játék-túrán”, de erről majd kicsit lejjebb.  


A helyiek előző nap felvilágosítottak minket, hogy érdemes 10 előtt letudni a Mahawut, mert 10-kor jönnek a kínaiak, és ellepik a vulkánt. Ez elég hihetetlennek tűnt, mivel eddigi indonéz kalandozásaink során soha nem találkoztunk egyetlen kínai turistacsoporttal sem. Biztos, ami biztos alapon, azért úgy indultunk el, hogy 10 előtt végezzünk. Felfelé csupán két helyivel futottunk össze, és a peremen sem volt senki más rajtunk kívül. Vagyis mégis: a lépcső tetején lévő lelátón egy hosszúhajú, félmeztelen indonéz srác állt, egy nagy hangfallal, tollas fejdísszel, meg olyan karra felhúzható tetoválásmintás izével. Nagy készülődésben volt, úgyhogy észre sem vett minket, amikor elmentünk mellette és rátértünk a kráter peremén körbevezető kis ösvényre. 


Persze nem is mi lettünk volna, ha nem próbáltunk volna meg letérni a járt útról. Az egyik lankásnak tűnő rész sűrű aljnövényzetében elkezdtünk ereszkedni, hátha találunk valami levezető utat a kráterbe. Mivel azonban a növényzet egyre sűrűbb és szúrósabb lett, a törmelék a lábunk alatt pedig egyre jobban csúszkált, így csak csigatempóban haladtunk előre. Egészen addig, amíg Tamás hátra nem szólt, hogy nem tudunk tovább menni, mert vége az útnak. Milyen útnak?! Eddig sem volt út, akkor minek van vége?! – gondoltam magamban, de valójában megkönnyebbültem, hogy végre feladjuk a küzdelmet a szúrós növényekkel és a csúszós törmelékkel.  


Pár perccel később – kicsit eltávolodva próbálkozásunk helyszínétől – sikerült csak realizálnom magamban (és persze Tamásnak is magában), hogy mit is jelentett az, hogy tényleg vége volt az útnak. Nézzétek!


Mivel szerencsésen túléltük kis kalandunkat, így lehetőségünk volt meggyőződni róla, hogy a helyiek tényleg igazat mondtak. A vulkánra felvezető lépcsőhöz visszaérve elég bizarr látvány fogadott minket: a lelátón - kínai turisták gyűrűjében - a tradicionális díszbe öltözött, műtetkós srác „sámánkodott”. A lépcsőn alig tudtunk lejutni a felfelé áramló tömegtől, a vulkán lábánál pedig a még lenn várakozók fotózkodtak hasonló, díszbe öltözött figurákkal és pár szerencsétlen, leszigszalagozott karmú bagollyal. Ilyet se láttunk még Indonéziában, de reméljük, nem is fogunk! 


A műtetkós sámán után felüdülés volt, hogy a Grab alkalmazáson keresztül rendelt sofőrünk, Rian tudta, hogy hol van a Lokon-vulkán obszervatóriuma, ahová persze se kínai, sem más turista nemigen vágyott rajtunk kívül. Volt is nagy csodálkozás, amikor kis fehér családunk megérkezett az eldugott épülethez! A szolgálatban lévő fiatal vulkanológus srác határtalan lelkesedéssel mutatott meg nekünk minden megmutathatót: megnéztük a szeizmográfokat, előkotorta nekünk a nagyobb kilengéseket megörökítő papírcsíkokat, mutatott „lenyugdíjazott” terepi mérőműszereket, ábrákat a Lokon magmakamráiról, digitális adatbázisokat, drónfelvételeket… Ezt más vulkánoknál is meg kell majd ismételnünk, mert hatalmas élmény volt! 


Mivel Rian-nal egész jól összebarátkoztunk, ezért másnap vele utaztattuk át magunkat a Tangkoko Nemzeti Parkba, indulás előtt pedig a tomohon-i extrém piacra (Pasar Extreme). Megkértük, hogy amíg bent leszünk, vigyázzon Marcira az autóban, mert nem akartuk, hogy érzékenylelkű 9 évesünket sokkolja a benti látvány.  


A tomohoni piac elég furcsa hely, legalábbis számunkra, európaiak számára. Én csak maszkban tudtam közlekedni, és a felénél a maszkomba mentolos illóolajat csöpögtettem, hogy ne hányjam el magam a szagoktól. Az itteni emberek (vagyis csak a keresztények, a muszlimok nem) mindent megesznek: a csirke és a disznó mellett a patkányt, kígyót, denevért, skorpiót, de a kutyát és a macskát is. A képeket természetesen cenzúrázom: megpörkölt kutyákról, macskákról nem lesz fotó, mert nem szeretném borzolni a kedélyeket. Ellenben leírom (akkor is, ha ezzel nem leszek népszerű): bár én nem eszek macskát és kutyát, azonban teljesen el tudom fogadni, hogy más kultúrákban ezek az állatok is asztalra kerülnek. 





Valójában tényleg csak macskát, kutyát, nyulat (és embert) nem eszek, bármi más ételt szívesen megkóstolok. Például sült denevért éppen pár nappal korábban ettem, bár az igazat megvallva nem volt nagy élmény. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a tomohoni-i piacon nem találtunk semmilyen sült ízeltlábút. Eddig csak Mentawai-on sütöttek nekem fincsi lárvákat, itthon viszont kénytelen vagyok beérni a Thaiföldről Ebay-en rendelt grillezett tücskökkel :) 

2020. május 21., csütörtök

Szulavézi, 11. rész: Szex, vulkán, atlaszbogár

Tomohon és környéke I. (2019.08.11-12.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


Gorontaloból egy hétszemélyes „telekocsival” utaztunk Tomohonba. Öten indultunk útnak este 10-kor, de az éjszaka folyamán folyamatosan cserélődtek körülöttünk az utasok. Többnyire nyolcan-kilencen zsúfolódtunk össze az autóban, és bár a sofőr biztosítani akarta számunkra a teljes középső sort, mi mindig magunk mellé vettünk egy-egy gyereket vagy asszonyt, akiket a sofőr hátra akart bepasszírozni a nemlétező szabad helyre. Mindez 11 órán keresztül. (Bár számomra ez még így is ezerszer komfortosabb volt, mint a Togean-szigetekről Gorontralóig tartó 14 órás, éjszakai, lélekvesztő kompút). 


Útközben az agoda.com-on foglaltam egy bungalót a tomohoni Highland Resortban. Indonéziában, amikor csak lehet, igyekszünk neten keresztül szállást foglalni, mert így tudunk utalással fizetni. Bár már vagy 15 hetet eltöltöttünk az indonéz szigetvilágban, azonban a készpénzzel újra és újra megszívjuk. Elfogy a beváltható dollár (vagy nincs bank, ahol beváltsuk), aztán elfogy a rúpia, az automaták többsége pedig csak 500 ezer, esetleg 1 millió rúpiát képes egyszerre kiadni (nem fér ki több a nyíláson), így akár tízszer is egymás után meg kell ismételnünk a pénzfelvételt, ami aránytalanul nagy banki költséggel jár.


 A Highland Resort egy igen kellemes szálláshely, igényesen parkosított környezetben, több egyszerű és pár luxus bungalóval. Mi a legolcsóbb szállást, egy ikerbungalót választottunk, ami az igényeinknek abszolút megfelelt. Legalábbis éjjel 1-ig. Ekkor ugyanis visszatértek német falszomszédaink. A fiatalok nyilván nem fárasztották le magukat a környező vulkánok megmászásával, mert az éjszaka közepén egy többórás (vagyis nekünk több órásnak tűnő) intenzív szexbe kezdtek. Szerencsére Marci fiunk olyan mélyalvó, hogy ha egy vulkán törne ki mellette, arra sem ébredne fel. A tulajhoz viszont – közvetlenül vagy közvetve – eljutottak az esti „parti” hangjai, és reggel egy bámulatosan tapintatos és kreatív megoldással állt elénk. Megkért minket, hogy költözzünk át egy másik bungalóba, mert a szomszédunkba helyi emberek érkeznek, és a helyiek bizony sokáig fent szoktak lenni, hangosan beszélgetnek, és ezzel megzavarhatják a nyugalmunkat. És mivel ő ezt semmiképpen sem szeretné, ezért felajánlja nekünk az egyik luxusbungalót, természetesen mindenféle plusz költség nélkül. A német párt persze nem váltották helyiek, mindenesetre mi nekik köszönhetően átcuccolhattuk szutykos hátizsákjainkat egy nagyon pöpec „kis” bungalóba 😊 



Másnap kipihenten vágtunk neki a Lokon és az Empung ikervulkánnak. Bár a szálláson azt tanácsolták, hogy fogadjunk vezetőt, ám mi magabiztosan úgy ítéltük, hogy elegendő információ birtokában vagyunk a túrához. A Lokon aktív oldalkráteréhez tartottunk, ami nem volt messze a hegy lábától, gondoltuk is, hogy ezt hipp-hopp megmásszuk. És valóban nem is telt volna sok időbe az út…


… ha nem veszítjük el többször is a dzsungelen keresztülvezető ösvényt… 


… ha nem éppen a legnagyobb melegben érünk a megszilárdult lávafolyásra, ami olyan volt, mintha egy kemencében lévő rámpán próbálnánk feljutni, egyet lépve előre, kettőt csúszva hátra…


… és ha a kráterhez közeledve nem állják utunkat kisebb-nagyobb hasadékok, amelyek közül néhányba le tudtunk ereszkedni, majd kimászni belőle, néhányat azonban teljesen meg kellett kerülnünk. 


Sajnos a felhők éppen akkor takarták el makacsul a napot, amikor felértünk az oldalkráter pereméhez, de még így is szép volt a kilátás, és persze a belátás a kráter mélyén füstölgő kénes fumarolákra. (A vulkánról másnap kiokosítottak minket a Lokon Obszervatóriumban, de erről majd a következő bejegyzésemben írok.)  





Lefelé sokkal viccesebb volt a megszilárdult lávakuloár: Marci ugyanis végig csúszdaként használta. Kész csoda, hogy nem lyukadt ki a nadrágja! 




A hegy lábától induló földúton Gojek applikációval hívtam két motort, amivel visszavitettük magunkat a szállásra, összesen 300 forintnyi rúpiáért (persze jóval többet adtam, amit alig akartak elfogadni). A Gojek és a Grab szolgáltatás nagyon olcsó módja a közlekedésnek Szulavézin, és tapasztalataink szerint igen flottul működik – legalábbis mi soha nem vártunk 5 percnél többet motorra vagy autóra.


Este a szállásunkon a hobbinknak is hódolhattunk, mivel a régi higanygőz lámpák fénye csak úgy vonzotta magához a rovarokat!