2020. március 5., csütörtök

Szulavézi, 7. rész: A világ legboldogabb medúzái

Togean-szigetek (2019.08.05.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás



Malenge-szigetéről (a Lestari Cottage-ból) egy egész napos hajós kirándulásra indultunk, a Togean-sziget északi részén fekvő, különleges élővilágú Jellyfish Lake-hez. Odafelé útba ejtettük a Malenge fölött húzódó 1. számú korallzátonyt (Reef 1.). Előző napi barátkozásom a tengerrel annyira jól sikerült, hogy már nem volt kérdéses számomra, csatlakozom-e a férjemhez és a fiamhoz a sznorkelezésben.

Számomra még mindig hihetetlen varázsvilágként terült el alattunk a korallzátony, amelynek szélei függőleges szakadékként buktak a fekete mélységbe. Két dologra kellett nagyon vigyáznunk: az egyik, hogy a sekély vízben ne ússzunk rá a korallokra (és ne tegyünk kárt se bennük, se magunkban), a másik, hogy nehogy elsodorjon minket az áramlat. Ez utóbbit úgy lehetett kiküszöbölni, hogy a korallzátony egyik végén ugrottunk ki a hajóból, a zátony másik végén pedig begyűjtöttek minket. Csak sordórtunk az áramlattal, és élveztük a látványt. Vagyis ez inkább csak rám igaz, mivel Tamás és Marci folyamatosan küzdöttek az áramlattal. Ilyen a fotósok élete, és persze azoké, akiknek az oldalát furdalja a kíváncsiság, hogy vajon milyen fotótémát talált az apukájuk :)






A korallzátony után elhajóztunk a Jellyfish Lake-hez, azaz a Medúza-tóhoz. Ez a különleges, kb. 1 négyzetkilométer felületű tó pár tízezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, amikor a tenger szintje megemelkedett, és elöntött egy partközeli dolinát. Egy másik elmélet szerint eredetileg egy kis öböl volt a tó helyén, ami a vulkanikus mozgások miatt elzáródott a tengertől. Bárhogy is történt, a lényeg, hogy e sósvizű tóban ragadt medúzáknak már nem volt természetese ellenségük, így elvesztették csalánozó képességüket, és azóta is boldogan lubickolnak az esőerdővel és mangrovéval övezett, 30 fokos, sötétzöld tavacskában.  




Két medúzafaj él a tóban: a szinte teljesen átlátszó, fátyolszerű hold-medúza (Aurelia) és a zselés állagú fehérpöttyös medúza (Phyllorhiza punctata). Minél beljebb úsztunk a tóban, annál több medúza vett minket körül, tudomást sem véve rólunk. 




Nagyon kellett vigyáznunk, nehogy megüssük vagy megrúgjuk őket. Nagyon büszke vagyok az én igencsak eleven fiamra, hogy a kezdeti pocsolást és bohóckodást azonnal abbahagyta, amint megbeszéltük, hogy nagyon-nagyon óvatosan kell úsznunk, lebegnünk ezek között a sérülékeny kis lényecskék között. Különben néhány szabály ki is van írva a partra (remélem, mindenki betartja): tilos naptejes testtel a vízbe menni, tilos békatalpat használni, illetve tilos kiemelni a vízből a medúzákat.



Emlékszem, aznap este azt mondtam a fiúknak, ez volt eddigi életem legmeghatározóbb állatos élménye. Mondjuk, ekkor még nem tudtam, hogy pár nap múlva egy 9 méteres cetcápával fogok úszkálni :)

A Jellyfish Lake közvetlen közelében fekszik a Karina-öböl, ahol kapitányunk megterített a homokban, és egy kiadós ebédet rögtönzött nekünk.




Visszaindulás előtt még egy kicsit sznorkeleztünk az öbölben, ahol elég fárasztó volt az úszás, ugyanis folyamatosan tempóznunk kellett, nehogy a hullámok nekisodorjanak minket a koralloknak. Azonban abszolút megérte a fáradságot, mert itt is csodálatos volt a felszín alatti világ, és egészen más halakat, korallformációkat láttunk, mint a zátonyokon.






Szerintem el lehet képzelni, mennyire fáradtak voltunk, amikor sötétedéskor megérkeztünk a szállásunkra :)



2020. március 4., szerda

Szulavézi, 6. rész: Tengerre hangolva

Togean-szigetek (2019.08.03-04.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


A Togean-szigeteknek úgy vágtunk neki, hogy mindenki, akitől kérdezősködtünk, azzal riogatott minket, hogy nem lesz szállásunk, és mivel arrafelé nem nagyon van internet és telefon, így próbálkozni sem tudtunk szállásfoglalással. Szóval elég nagy izgalommal szálltunk fel az Ampanából induló Tuna Express-re, amely 5 órán keresztül imbolygott velünk az Egyenlítő mentén fekvő Tomini-öbölben. A hajó dugig volt emberekkel és csomagokkal, az üléssorok közé összehajtható székeket tettek le, minden vízszintes felület – beleértve a tető is – maximálisan ki lett használva. Egy ampanai férfi ajánlására a Malenge-szigetén található Lestari Cottages-ba tartottunk, amelyhez togeáni utastársaink javaslatára a Pulau Papan nevű „sea gypsy” szigeten szálltunk le, mivel e kis sziget kikötője volt a legközelebb kiszemelt szállásunkhoz. A partraszállás eléggé érdekesre sikeredett. A hajónk egy másik hajó mellé kötött ki, úgyhogy előbb arra kellett átkapaszkodnunk, majd a fedélzeten ülő-fekvő embertömegen keresztülevickélnünk, hogy a hajó másik oldalán, az ablakokba kapaszkodva, egymást húzva-vonva végre elérhessük a szilárd talajt. Mindezt gyerekkel, hátizsákokkal. Szóval csak a szokásos indonéz fíling.







A kikötőben találtunk egy srácot, aki átvitt minket csónakkal a Lestari Cottage-ba, ahol szerencsénkre tudtak nekünk biztosítani egy bungalót 3 éjszakára. Mivel itt nincsenek boltok és kajáldák, így a szálláshelyen főztek ránk. A személyzet kedves, közvetlen fiatal srácokból áll, akik mindennap kimennek halászni, sütnek-főznek (istenien!), szabadidejükben „lábtengóznak” a szomszédos szigetről átevező sea gypsy-kkel, esténként pedig a vendégekkel együtt vacsoráznak, beszélgetnek, gitározgatnak, énekelgetnek, arakozgatnak (pálmaboroznak). Áram csak 17 és 23 óra között van, internet nincs, telefon nincs, és mivel esőerdő övezi, így csak vízi úton lehet megközelíteni a helyet. Mivel a Togean-szigetcsoport közepesen maláriafertőzött, és mi ebben az évben nem szedtünk maláriagyógyszert, így igyekeztünk mindent megtenni, hogy elkerüljük a szúnyogcsípéseket. Indonéziába mindig viszünk magunkkal szúnyoghálót, és a helyiek által is használt illóolajokat használjuk napnyugtától napkeltéig. Ezekben a napokban fokozottan odafigyeltünk a megelőzésre.






Az érkezésünket követő napon szállásunkról egy kis halászhajóval kivittek minket sznorkerezni az egyik korallzátonyra (Reef 5). Összeboltoltunk egy osztrák párral és egy francia sráccal, így megoszlottak a költségeink. Délelőtt mentünk volna, de túl erős volt az áramlat a korallzátonynál, így délutánra kellett csúsztatnunk a programot (előző nap olyan erős volt az áramlat, hogy szétszórta a sznorkerezőket, és alig tudták összegyűjteni őket a hajóval).  

Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok. Ez volt a harmadik utunk az indonéz szigetvilágba, és egyéb utazásaink során is sokszor érintünk különböző tengereket, de én szinte mindig igyekszem tisztes távolságot tartani a víztől. Nincs víziszonyom, csak éppen nem keltette fel eddig az érdeklődésemet, meg különben is: vizes és sós :) A férjem és a fiam, bár nem értik a dolgot, eddig nem fektettek túl sok energiát a meggyőzésembe, inkább rám hagyták. Most viszont, fél perccel azután, hogy a korallzátony felett beereszkedtek a tengerbe, Tamás újra megjelent, és határozottan közölte velem: „Ez most nem kérdés. Jössz és kész! Ezt neked is látnod kell!” Nyöszörögve beereszkedtem a vízbe, de abban a pillanatban, amint lebuktam a felszín alá, kénytelen voltam belátni: itt, a Togean-szigeteken igencsak át fog értékelődni a tengerhez való viszonyom. Minden telis-tele volt változatos színű és formájú korallokkal, tengeri liliomokkal, rajokban úszkáló, csillogó halacskákkal. Ilyet eddig csak a filmekben láttam. (Nemsokára ezután eljutottunk Bunakenre is, ami még tovább mélyítette barátságomat a tengerrel. De erről majd később.)




A Togean-szigeteken Marci kezdődő honvágya is egyből elröppent, hogy végre elemében (= vízben) lehetett.


2020. február 21., péntek

Szulavézi, 5. rész: Mutatós vízesés, sült denevér és 224 csípés

Tentena és környéke (2019.08.01.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás


Rantepaóból reggel 9-kor indultunk a kb. 400 km-re fekvő Tentenába egy kényelmes, dönthető üléses, lábtámaszos busszal. Kellett is a kényelem (meg a Daedalon), mert 13 és fél órás volt az utunk. Korábbi vezetőnk, Amos ajánlott nekünk szállást, a Victory Tentena-t, e-mailen felvettük a kapcsolatot a tulajjal, Nonival, aki egy nagyon kedves csaj. A szállás 3 km-re volt a buszállomástól, de a busznál több ojek (azaz motoros taxi) is várakozott, így nem kellett a sötétben bóklásznunk.



Másnap Nonitól béreltünk két robogót, amivel elmotoroztunk az esőerdei környezetben fekvő Salupa (Saluopa) vízeséshez. A 12 szintből álló impozáns zuhatag mentén kőlépcső vezet fel a kristálytiszta vizű kisebb-nagyobb teraszokhoz. Bár a víz jéghideg volt, Marci nyilván nem hagyhatta ki, hogy megmártózzon benne. 




Mivel hobbirovarászok vagyunk, így ez a nedves erdei környezet sok-sok izgalmas ízeltlábúval kedvezett nekünk. Karimás ikerszelvényesek és ezerlábúak tekeregtek a zöld mohával benőtt sziklákon, színpompás pillangók iszogattak az ásványi anyagokban gazdag csobogókból, hatalmas trópusi keresztespókok hálói terpeszkedtek az ágak között, varázslatos hernyócskák rágcsálták a fák leveleit... 






Tamás, a férjem annyira belefeledkezett újdonsült kis barátaink fotózásába, hogy az aznapra tervezett programunkat kénytelenek voltunk kissé megkurtítani, de azért még elgurultunk a Poso-tó (Danau Poso) partján fekvő Siuri Beach-hez (Pantai Siuri), mert Marcinak ígértünk egy langyosabb vizű fürdőzést is.  

Sötétedés után vittük vissza a motorokat Noninak, majd elmentünk vacsorázni egy kifőzdesorra, ahol életemben először (és valószínűleg utoljára) megkóstoltam a sült denevér húst. 


Sajnos nem hagyhatom ki, a 2019-es indonéz utunk legnagyobb szívását: Tentenában irtózatosan elkezdtem viszketni, mire Noni anyukája segítségével sikerült beazonosítanunk, hogy ágyi poloskák csipkedtek össze. Nem tudjuk, pontosan hol szedhettem össze (mivel Rantepaóban nagyon pöpec szálláson aludtunk, így inkább a buszra gyanakszunk), a lényeg, hogy 2 nap múlva összesen 224 csípést számoltam magamon, amelyek közül több feldagadt, felhólyagzott, ami pár éjszakámat pokollá változtatta. Először cink-oxidos krémmel, majd illóolajokkal kezeltem magam, és legalább egy hét kellett, amíg normalizálódott az állapotom (a csípésekről készült fotóktól megkíméllek titeket). Minden cuccunkat kimostuk/kimosattuk, és onnantól kezdve mindhárman illóolajokkal bekenve aludtunk, így valahogy sikerült megszabadulnunk az élősködőktől. Nem mondanám, hogy ez az élmény rajta volt a bakancslistámon, de mégiscsak egy fontos tapasztalattal gazdagodtam. Onnantól kezdve mindig megnézem az ágy matracát, ha idegen helyen alszom (Magyarországon is).