Szulavézi, 12. rész: Műtetkós sámán, szeizmográf és kígyóhús

Tomohon és környéke II. (2019.08.13.-08.14.)

Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea

Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A Lokon megmászása után egy lájtos vulkántúrát terveztünk erre a napra. A Mahawu egy nyugis kis vulkán, ahonnan szép kilátás nyílik a Lokon-Empung ikervulkánra és a vulkánok lábánál elterülő településekre. 

A cirka 200 méter átmérőjű kráter pereméhez egy 10 perces lépcsősor vezet fel, maga a kaldera pedig fotózással, nézelődéssel együtt simán körbesétálható fél óra alatt. Mindennek ellenére nekünk majdnem sikerült (Darwin-díj gyanúsan) kinyiffantanunk magunkat ezen a „játék-túrán”, de erről majd kicsit lejjebb.  

A helyiek előző nap felvilágosítottak minket, hogy érdemes 10 előtt letudni a Mahawut, mert 10-kor jönnek a kínaiak, és ellepik a vulkánt. Ez elég hihetetlennek tűnt, mivel eddigi indonéz kalandozásaink során soha nem találkoztunk egyetlen kínai turistacsoporttal sem. Biztos, ami biztos alapon, azért úgy indultunk el, hogy 10 előtt végezzünk. Felfelé csupán két helyivel futottunk össze, és a peremen sem volt senki más rajtunk kívül. Vagyis mégis: a lépcső tetején lévő lelátón egy hosszúhajú, félmeztelen indonéz srác állt, egy nagy hangfallal, tollas fejdísszel, meg olyan karra felhúzható tetoválásmintás izével. Nagy készülődésben volt, úgyhogy észre sem vett minket, amikor elmentünk mellette és rátértünk a kráter peremén körbevezető kis ösvényre. 

Persze nem is mi lettünk volna, ha nem próbáltunk volna meg letérni a járt útról. Az egyik lankásnak tűnő rész sűrű aljnövényzetében elkezdtünk ereszkedni, hátha találunk valami levezető utat a kráterbe. Mivel azonban a növényzet egyre sűrűbb és szúrósabb lett, a törmelék a lábunk alatt pedig egyre jobban csúszkált, így csak csigatempóban haladtunk előre. Egészen addig, amíg Tamás hátra nem szólt, hogy nem tudunk tovább menni, mert vége az útnak. Milyen útnak?! Eddig sem volt út, akkor minek van vége?! – gondoltam magamban, de valójában megkönnyebbültem, hogy végre feladjuk a küzdelmet a szúrós növényekkel és a csúszós törmelékkel.  

Pár perccel később – kicsit eltávolodva próbálkozásunk helyszínétől – sikerült csak realizálnom magamban (és persze Tamásnak is magában), hogy mit is jelentett az, hogy tényleg vége volt az útnak. Nézzétek!

Mivel szerencsésen túléltük kis kalandunkat, így lehetőségünk volt meggyőződni róla, hogy a helyiek tényleg igazat mondtak. A vulkánra felvezető lépcsőhöz visszaérve elég bizarr látvány fogadott minket: a lelátón - kínai turisták gyűrűjében - a tradicionális díszbe öltözött, műtetkós srác „sámánkodott”. A lépcsőn alig tudtunk lejutni a felfelé áramló tömegtől, a vulkán lábánál pedig a még lenn várakozók fotózkodtak hasonló, díszbe öltözött figurákkal és pár szerencsétlen, leszigszalagozott karmú bagollyal. Ilyet se láttunk még Indonéziában, de reméljük, nem is fogunk! 

A műtetkós sámán után felüdülés volt, hogy a Grab alkalmazáson keresztül rendelt sofőrünk, Rian tudta, hogy hol van a Lokon-vulkán obszervatóriuma, ahová persze se kínai, sem más turista nemigen vágyott rajtunk kívül. Volt is nagy csodálkozás, amikor kis fehér családunk megérkezett az eldugott épülethez! A szolgálatban lévő fiatal vulkanológus srác határtalan lelkesedéssel mutatott meg nekünk minden megmutathatót: megnéztük a szeizmográfokat, előkotorta nekünk a nagyobb kilengéseket megörökítő papírcsíkokat, mutatott „lenyugdíjazott” terepi mérőműszereket, ábrákat a Lokon magmakamráiról, digitális adatbázisokat, drónfelvételeket… Ezt más vulkánoknál is meg kell majd ismételnünk, mert hatalmas élmény volt! 

Mivel Rian-nal egész jól összebarátkoztunk, ezért másnap vele utaztattuk át magunkat a Tangkoko Nemzeti Parkba, indulás előtt pedig a tomohon-i extrém piacra (Pasar Extreme). Megkértük, hogy amíg bent leszünk, vigyázzon Marcira az autóban, mert nem akartuk, hogy érzékenylelkű 9 évesünket sokkolja a benti látvány.  

A tomohoni piac elég furcsa hely, legalábbis számunkra, európaiak számára. Én csak maszkban tudtam közlekedni, és a felénél a maszkomba mentolos illóolajat csöpögtettem, hogy ne hányjam el magam a szagoktól. Az itteni emberek (vagyis csak a keresztények, a muszlimok nem) mindent megesznek: a csirke és a disznó mellett a patkányt, kígyót, denevért, skorpiót, de a kutyát és a macskát is. A képeket természetesen cenzúrázom: megpörkölt kutyákról, macskákról nem lesz fotó, mert nem szeretném borzolni a kedélyeket. Ellenben leírom (akkor is, ha ezzel nem leszek népszerű): bár én nem eszek macskát és kutyát, azonban teljesen el tudom fogadni, hogy más kultúrákban ezek az állatok is asztalra kerülnek. 

Valójában tényleg csak macskát, kutyát, nyulat (és embert) nem eszek, bármi más ételt szívesen megkóstolok. Például sült denevért éppen pár nappal korábban ettem, bár az igazat megvallva nem volt nagy élmény. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a tomohoni-i piacon nem találtunk semmilyen sült ízeltlábút. Eddig csak Mentawai-on sütöttek nekem fincsi lárvákat, itthon viszont kénytelen vagyok beérni a Thaiföldről Ebay-en rendelt grillezett tücskökkel :)