Szulavézi, 13. rész: A kobold, a tükörtolvaj és a befalazott feleség

Tangkoko Nemzeti Park (2019.08.14.-08.15.)

Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea

Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

Harmadik indonéz utunk 23. napján megérkeztünk a Tangkoko Nemzeti Parkba, ami számomra egyet jelentett azzal, hogy hamarosan találkozhatok a világ egyik legcukibb állatkájával! 

A Tangkoko Hill-ben vettünk ki egy egyszerű, de korrekt kis szobát. Éppen ebédidő volt, nem találkoztunk senkivel, csak a konyhán sürgölődött két asszony. Indonézül próbáltunk tőlük érdeklődni, hogy miként lehet bejutni a nemzeti parkba, de csak annyit tudtunk meg, hogy kizárólag vezetővel lehet nekivágni a dzsungelnek. Amikor leültünk a közös teraszon, az asszonyok egyből elkezdték elénk rakosgatni az ételeket: irtózatos mennyiségű sült halat, csirkét, zöldséget, rizst, gyümölcsöt… telepakolták az egész asztalt, azt hittem, soha nem hagyják abba! Gondoltam, éhen már biztosan nem halok, viszont az állatkámhoz sem jutok közelebb.  

Négy körül megjelent egy lány, Stefani, aki ügyesen beszélt angolul, és onnantól kezdve sínen voltak a dolgaink. A Tangkoko Hill-ben mindent ez a talpraesett, fiatal lány intézett: ő kommunikált a vendégekkel, ő intézte a szobafoglalásokat, a túravezetőket, az autóbérlést, a ruhamosatást... Másnap elég sokat beszélgettem vele, kiderült, hogy 19 éves, és azért dolgozik itt, mert a tanulmányaira gyűjt. Elmondta, hogy ilyen idős korukban a lányok már családot alapítanak, gyereket szülnek, ő viszont a városba akar menni, tanulni szeretne, ehhez azonban neki kell előteremtenie a pénzt.

Délután 4-kor érkezett a vezetőnk, Janto, akivel végre bemehettünk a nemzeti parkba. Első napot egy sötétedésbe nyúló 4 órás túrával indítottuk, másnap délelőtt 6 órát bóklásztunk az erdőben, majd Tamás még visszament Janto-val egy 2 órás éjszakai felfedezőútra is.

Janto gyenge angolja és a mi gyenge indonézünk elégnek bizonyult ahhoz, hogy megértsük egymást. Elképesztő figura volt! Amikor Tamás elmondta neki, hogy őt az ízeltlábúak érdeklik, Janto, mint akiben átkapcsoltak egy kapcsolót, ezerrel rápörgött a rovarászásra. Lépten-nyomon a korhadékban kotorászott, a fakérgeket feszegette, a falevelek fonákját nézegette… mindent megtett, hogy – a száraz évszak ellenére – minél több állatot felkutasson nekünk. 

Úgy tűnt, Janto nemigen ismerte az ízeltlábúakat, viszont talán éppen ezért nagyon belelkesült attól, hogy Tamás tanítgatta, mi micsoda, és melyik állat miért érdekes. Leginkább az tetszett neki, amikor sötétedés után előkerült az UV-lámpánk, és kiderült számára, hogy bizony azokon a fákon, amelyek mellett nap mint nap elmegy, százával hemzsegnek az apró skorpiók, amik csak UV-lámpa fényében válnak láthatóvá.

Közben igyekeztem lehűteni Tamást és Janto-t, hogy a bogarászás mellett koncentráljunk már egy kicsit az én állatkámra is! Itt él ugyanis a világ egyik legkisebb és szerintem legcukibb majmocskája, a celebeszi koboldmaki (Tarsius tarsier). Azt hiszem, nem is a cukisága, sokkal inkább a furcsasága miatt imádom annyira! Teste csupán 8-10 centis, amihez egy legalább 25 centis farok kapcsolódik, szeme hatalmas (nagyobb, mint az agya), áttetsző fülei külön-külön mozognak, fejét 180 fokban el tudja forgatni, képes ultrahanggal kommunikálni, ujjai tapadókorongban végződnek, hátsó lábai pedig olyanok, mint a békáé vagy a szöcskéé. Mivel Janto tudta, mely fákon fészkelnek koboldmakik, így nem volt nehéz megtalálni őket. Fotózni viszont annál melósabb volt ezeket az apróságokat! Vakut nem használtunk, nehogy bántsuk vele az állatok szemét, így Tamás állványról, teleobjektívvel próbálkozott, kisebb-nagyobb sikerrel. Higgyétek el, a valóságban még cukibbak! 

Él itt egy másik fura állat is, ami olyan, mintha egy medve, egy lajhár és egy majom keveréke lenne. Rizsszemnyi utódját több hónapon keresztül erszényében hordozza, hosszú farkával ügyesen kapaszkodik a faágakon, de étrendje miatt úgy be van lassulva, mint a lajhár vagy a koala. A neve sem kevésbé fura: kuszkusz. Igen-igen, mint az az arab kaja (mondjuk, az is elég fura). Ha minden igaz, nekünk egy medvekuszkuszhoz volt szerencsénk. Ez a faj kizárólag itt, Szulavézi esőerdeiben fordul elő. 

 Szintén csak itt, Szulavézi északkeleti csücskében és a környező kis szigeteken él az erdőirtások miatt végveszélybe sodort üstökös makákó (Macaca nigra). A Tangkoko Nemzeti Park védelmében négy külön kolóniába tömörülnek ezek a mókás ábrázatú, koromfekete majmok. Nekünk két nap alatt három kolóniával is szerencsénk volt összefutni, igaz, az egyik területről csak kifelé jövet vettük észre, hogy oda csak kutatási céllal lehet belépni. Mindegy, végülis mi is kutatunk. 😊 

Az egyik üstökös makákó kolónia éppen a nemzeti park épülete mellett tanyázott. Egy merészebb fiatal majom átugrott a kerítéssel lezárt területre, rajtaütésszerűen letörte az egyik robogó visszapillantó tükrét, majd a haverjai nagy megelégedésére körbeadta, hogy mindenki megnézegethesse magát benne. Egy másik kolónia tagjai hosszan kísérgettek minket az ösvényen, Tamást egészen közel engedték, hogy fotózza őket, az egyik fiatal példány pedig belekapaszkodott a lábamba, és úgy vitette magát egy darabig. Persze ezek az állatok nem simogatni való kis házikedvencek, nagyon kell figyelni a reakcióikat: ha vicsorogni kezdenek, érdemes visszakozni, mert jó nagy a foguk és csoportosan igencsak erőfölényben vannak. Marcit már annak idején Jáván meg kellett tanítanunk rá, hogy ő se villogtassa a fogait, ha nem akar összetűzésbe kerülni távoli rokonaival. 

Tangkoko madárvilága is igen izgalmas. A szállás, ahol két éjszakát töltöttünk, éppen egy francia ornitológus csapat ideiglenes főhadiszállása volt. Amikor vacsoránál egyesítették megfigyelőlapjaikat, nekünk is megmutatták a könyveikből a madarakat, amikkel aznap találkoztak. 

Az én madaras álmom (mióta olvastam róla egy cikket a National Geographic-ban) az volt, hogy vadon láthassak egyszer egy szarvascsőrű madarat. Mivel nem igazán vagyok tájékozott madarak terén, így fogalmam sem volt, hogy a Tangkoko-ban is élnek szarvascsőrűek, így nagy meglepetés volt számomra, amikor Janto második hosszú túránkon madárlesre vitt minket, ahol megnézhettük, hogyan eteti egy hím sisakos goge (Rhyticeros cassidix) a faodúba befalazott nejét és fiókáit. Ez a befalazás-dolog elég nyomasztó lehet, nem csoda, hogy a hím szinte minden etetéskor menetrendszerűen érkezik a fészekhez. Nagyon átéreztem az asszony helyzetét, úgyhogy óva intettem magunkat, nehogy megzavarjuk a hazatérő apát. Bár a madár érkezésekor sorsszerűen kettétörő fotóállvány miatt Tamás nem tudott igazán jó képeket készíteni, azonban távcsövön keresztül hatalmas élmény volt találkozni ezzel a gyönyörűséges madárra!

A madárlessel együtt jó hosszúra nyúlt a túránk, még szerencse, hogy a szálláson csomagoltak nekünk kaját az útra. Délután még elmentünk a tenger irányába netet keresni, hogy a másnapi szállásunkat le tudjam foglalni. Stefani kölcsönadta a robogóját, így még gyalogolnunk sem kellett. Reggelre pedig intézett nekünk egy autót, ami elvitt minket Manado-ba, ahonnan áthajóztunk Bunaken-szigetére. De ez már egy másik történet.