Szulavézi, 4. rész: Temetés állatáldozattal

Tana Toraja, 3. nap (2019.07.30.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

A Tana Torajában töltött harmadik napunkon egy tradicionális temetési szertartáson vettünk részt. Előző nap még hezitáltunk a dolgon, egyrészt viszolyogtunk attól, hogy végignézzük, ahogy leölik az áldozati bivalyokat, másrészt fenntartásaink voltak azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen eseményen nem gáz-e, ha idegenként részt veszünk (azzal együtt, hogy tudatában voltunk annak, hogy turisták is látogatják ezeket a szertartásokat). Így utólag azt gondolom, minden averziónk csupán a kulturális korlátoltságunkból adódott, és teljességgel alaptalan volt.

Reggel a vezetőnk, Amos elvitt minket a rentepaói állatvásárba. Ami már elsőre igencsak szembetűnő volt számunkra, hogy az állatok (baromfik, disznók, bivalyok) mind-mind nagyon tiszták és hihetetlenül szelídek voltak, simán be lehetett közéjük sétálni. A hatalmas bivalyokat gazdáik simogatták, kézből etették és szappanos vízzel csutakolták őket. Látszott, hogy az állatokat nagy becsben tartják, szépen gondoskodnak róluk, nem bántják, nem rángatják őket, így azok nem is félnek az emberektől. Ezek azok a bivalyok, amelyek majd többnyire a torajai temetési ceremóniák áldozati állatai lesznek. Áldozati funkciójuk mellett pedig természetesen ételként szolgálnak ezeken a többnapos, többszáz vendéget fogadó temetési ünnepségeken.

A temetési ceremónia fontos közösségi esemény Tana Torajában. A több napon keresztül tartó szertartás fontos része az állatáldozatok bemutatása. A jómódú családok 24 bivalyt áldoznak fel, mégpedig lehetőleg 24 különböző bivalyt (a különbözőséget adhatja a szőr vagy a szemek színe, a foltok száma, a szarvak állása stb.). Minél különlegesebb egy bivaly (pl. albínó vagy felemás szemszínű), annál drágább. A temetési szertartás nemcsak a bivalyok miatt költséges: napokon keresztül többszáz embert kell ellátni, illetve maga a sír sziklába vájatása is horribilis összeg és rengeteg idő (előző bejegyzésemre utalva: nem csoda, hogy akár évekig „várakoznia” kell a halottnak, amíg a család kivitelezi a ceremóniát).

Mivel ezen a napon két viszonylag nagy temetés is volt a környéken, így megkértük Amos-t, kérdezzen utána, melyiken van kevesebb turista. Így a Tumbang nevű településen megtartott 4 napos temetési ceremónia első napjára mentünk, ahol rajtunk kívül csupán 3-4 fehér ember volt a többszáz vendég között.

Rengeteg olyan ember vesz részt ezeken a gigantikus torajai-i temetési szertartásokon, aki nem volt személyes kapcsolatban az elhunyttal, viszont itt találkozhat a szélesebb értelemben vett közösség tagjaival. A temetés egy olyan közösségi esemény, ahol a falubeli asszonyok és férfiak (jelen esetben legalább százan) önkéntes alapon napokon keresztül sütnek, főznek, felszolgálnak, miközben odagyűlnek a rokonok, ismerősök, saját családjuk vagy településük „delegációjával”. Egy „ceremóniamester” folyamatosan jelenti be az érkező csoportokat, elmondja, hogy kik ők, honnan érkeztek, és milyen ajándékot hoztak az elhunyt családjának. Az ajándék többnyire élő állat, amit a szertartáson leölnek, feldolgoznak és elfogyasztanak, de teljesen sztenderd ajándék a cigaretta is (mi például egy karton cigarettát vittünk magunkkal).

A szertartás helyszíne melletti erdős részen a falubeli férfiak folyamatosan ölték le és dolgozták fel az érkező állatokat. A bambuszcsövekbe csapolt vért és a belsőségeket elvitelre kiporciózták a vendégeknek, a húst pedig egyből megsütötték és tálalták az asszonyok.

A falu ceremóniaterére ideiglenes bambuszépítményeket húznak fel, amelyekben akár éjszakázni is tudnak a vendégek. A torajaiak nagyon vendégszerető emberek, és teljesen természetesnek veszik, hogy idegenek (akár turisták) is jelen vannak egy temetésen. Minket is egyből beinvitáltak egy bambuszemelvénybe, ahol az egyik nagy családdal együtt ettünk, ittunk, beszélgettünk. A halott ravatalához is felkísértek minket, azonban a falu elöljáróihoz és a gyászoló családhoz (akik a tradicionális magtárazók alatt foglaltak helyett) csak a „valódi” rokonok, ismerősök járulhattak részvétet nyilvánítani.

A ceremónia első napján csupán egyetlen bivalyt áldoztak föl. Tartottam tőle, hogy meg fog viselni a dolog, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint a viszolygásom. Az állat leölése meglepően gyorsan történt: odament a böllér, egy gyors mozdulattal elvágta a nyakát a hatalmas állatnak, hátraugrott, a bivaly eldőlt, még kétszer-háromszor felemelte a fejét a földről, majd végleg kimúlt. Nem kapcsolódott ehhez semmiféle plusz látványosság vagy hókuszpókusz, gyors és humánus aktus volt, ami után egyből elkezdték nyúzni és feldolgozni az állatot, ott a ceremóniatéren, a vendégek gyűrűjében.   

Amikor a Facebookon írtam erről, egyből jöttek a kommentek, hogy ez mennyire brutális dolog. Én meg azt gondolom, hogy a torajai emberek sokkal szebben és tisztességesebben tartják, gondozzák és ölik le az állataikat, mint mi itt, Európában. És bár lehet, hogy egy vegetáriánusnak brutális lenne végignéznie egy állat leölését, de nekünk, akik állatokat eszünk, baromira fontos lenne látnunk, hogyan tartják és ölik le azokat az állatokat, amelyek az asztalunkra kerülnek. Talán jobban megtanulnánk tisztelni az eleségállatainkat, és megbecsülni, nem pazarolni az ételt, sőt talán még a tenyésztési, tartási körülmények megváltoztatására is megpróbálnánk nyomást gyakorolni.  

Két fontos gondolatot hoztam magammal Tana Torajából: az egyik az, hogy nemcsak az esőerdők mélyén élnek olyan népek, akik képesek harmóniában élni az állatokkal és a természettel (eddig csak a Mentawai-szigetek belsejében találkoztam ilyen emberekkel), a másik pedig az, hogy a közösségről és az emberi kapcsolatokról is lehetséges egészen más dimenziókban gondolkodni, mint ahogy azt mi tesszük.