2020. február 9., vasárnap

Szulavézi, 2. rész: Tana Toraja kőbe vájt sírjai

Tana Toraja, 1. nap (2019.07.28.)
Szöveg: Karlowits-Juhász Orchidea
Fotó: Karlowits-Juhász Tamás

Tana Toraja - ahol három napot töltöttünk - egy igen különleges régiója Szulavézinek. Elsősorban temetkezési szokásairól híres, amelyekről egy későbbi bejegyzésemben fogok részletesen mesélni. 

Helyi vezetőnkkel, Amos-szal az első utunk egy Lemo nevű településre vezetett, ahol egy igen látványos függőleges sziklafal emelkedik, telis-tele sírokkal és faszobrokkal. Itt meglátogattunk egy fafaragó mestert, aki a temetési ceremóniákra faragja az elhunytakat mintázó szobrokat.





Második állomásunk Tampangallo volt, ahol egy barlangi temetkezési helyet néztünk meg. Eredetileg a sziklaperemeken helyezték el szépen faragott fa koporsókban a halottakat, de az idők során több koporsó lezuhant, összetört, a csontok kiperegtek belőle. A barlangot jelenleg a helyiek őrzik, mivel - Amos elmondása szerint - korábban előfordult, hogy japán és amerikai gyűjtők kifosztották, több faszobrot is elvittek belőle. Bár már nem temetkeznek ide, a környékbeliek mégis rendszeresen hordanak ajándékokat (cigarettát, kekszet, Fantát) az itt nyugvóknak. Az egyik gyermekkoponya mellett egy plüss Hello Kitty csücsült.






Sok helyen szegődnek mellénk gyerekek. Így történt itt is: a barlang felfedezése során ez a kislány volt a helyi "vezetőnk" :)


A Tana Toraja-ban töltött napok során többször megálltunk fotózni a rizstermelés különböző fázisait: a begyűjtést, a szárítást, a cséplést. Ezen a vidéken nagyon látványos, ahogy a kisebb-nagyobb, sötét színű vulkáni „bombákon” (a vulkánok által kilövellt kerekded köveken) szárítják a „búzacsokrokat”.  




Több faluba is betértünk megcsodálni a tradicionális torajai házakat és az ugyanolyan alakú magtározókat (Amos-tól megtudtuk, hogy a magtározó épületek a férfiakat, a házak pedig a nőket szimbolizálják). 



 

Utunk során a helyiek a pálmabor begyűjtésének és készítésének procedúrájába is beavattak minket. Egy út menti árusnál meg is kóstoltuk, ám az az igazság, hogy ez az ecetes ízű lé egyáltalán nem lopta be magát a szívünkbe, vagyis az ízlelőbimbóinkba (a később kóstolt más verziói sem arattak nálunk sikert).



Ahogy már korábbi indonéz utazgatásaink során megszokhattuk, európai emberekként Szulavézin is hatalmas sikerünk volt: mindenhol velünk fotózkodtak a helyiek. Persze Marci a legnagyobb sztár a szőke hajával és kék szemeivel :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.